Az első igazi döntés

Az első igazi döntés

  Sohasem fogom elfelejteni átlagos életem utolsó két hetét. Nem hittem volna, hogy ilyen rövid idő alatt meg változhat egy ember élete. Gyökerestül. Ha minden amiről az ember csak álmodni mer hirtelen megvalósul akkor még magad sem tudod hogy félj-e vagy boldog légy. Főleg nem, ha akkor találod meg a szerelmet. Mert még ennyi évvel később is tisztán emlékszem arra a hétfőre.

  Gyönyörű nyári nap volt, mint általában az júniusban szokás. Minden egyhangú volt. Felébredtem majd készülődtem aztán irány a suli. Sohasem szerettem igazán iskolába járni, de létezik-e egyáltalán olyan kamasz a földön, aki szeretett volna. Szerencsémre az út igazán hosszú volt a suliig, és mellesleg gyalog mentem így volt bőven időm felébredni az első óráig. Hihetetlen volt hogy az utolsó két hétben is tanulnunk kellett. De ezzel járt a gimi. Már csak két évem volt hátra és ez felvidított, mert sajnos nem tartoztam a népszerűek közé. Épp ellenkezőleg. Valójában a legtöbben okoskodó libának tartottak. Bár azt el kell ismernem, szerettem, ha valami olyat mondhattam, amit a többiek nem tudtak. De mélyen legbelül nagyon is más voltam. Csak ezt valahogy sohasem sikerült megmutatnom.

  Talán mindig is az volt a bajom hogy nem tudtam ki is vagyok valójában. Az emberek általában azzal nyugtattak minket, hogy találjuk meg önmagunkat. Ez könnyű is lett volna, csak volt egy apró bökkenő. Hogyan? A legnagyobb baj az volt hogy az élethez nem adtak használati útmutatót. Pedig némelyik embernek el kellett volna. Főleg néhány komoly dolog terén. Például a szerelemben. Ez nekem is rengeteg gondot okozott. Már a legelejétől fogva is.

  Minden egyes évben úgy léptem be a gimi kapuján, hogy talán most rám talál a nagy szerelem. De 3 év elteltével már kezdtem feladni. Már nem kerestem és nem is vártam hogy jöjjön. Szinte meg is felejtkeztem a létezéséről. Persze hogy ilyen kor talált meg. Pont amikor nem is vártam.

  Az osztályunkban volt hátul egy fiú. Nagyjából olyan mint én, csak épp sokkal nagyobb a szája és legtöbbször az igazgatóiban végezte a napját. Már azon is elgondolkodtunk, talán be kellene oda költöznie. Egy szóval rosszfiú volt.

  Az ilyen fiúk sohasem nyerték el a tetszésemet, talán mert meg volt róluk a véleményem. Méghozzá nem túl kedves vélemény volt ez. És mivel nekik sem volt sok szavuk hozzám inkább csak átnéztünk egymáson. De ez nem mindig sikerült. Főleg mikor Nick Wilson-ról volt szó. Ő volt ugyanis a legnagyobb idióta akivel egész életemben találkoztam. Vagy csak azt hittem. Ugyanis azon nevezetes hétfőn minden elméletem felborult miatta.

  Amikor besétáltam a terembe ő már ott beszélgetett a barátaival, mint általában. Mégis feltűnt hogy valami nem stimmelt. Kívülről ugyan nem látszott de nekem elég jó érzékem volt hozzá hogy észrevegyem. Én csak simán leültem a helyemre és vártam a csengőt. Ezután a nap többi része úgy telt ahogy szokott.

  Majd mikor az utolsó órának is vége lett egy ismerős hang szólított meg.

 - Alex, várj, szeretnék kérdezni valamit – szólt utánam Nick Wilson.  

 - Ö… rendben. Mit szeretnél? – kérdezetem nagyon elhaló hangon. Eddig még sohasem szólt ilyen emberi hangon hozzám. Ez a meglepetés olyan erővel ért, hogy alig álltam a lábamon. 

 - Nos tudod van néhány dolog amit nem értek a töri házi dolgozattal kapcsolatban.

 - Naná hogy a háziról van szó. Mit is hittem? Eddig egyszer sem szólt még hozzám – szidtam magamat gondolatban.

 - Értem – mondtam ezúttal már hangosan. – Na és mit szeretnél, esetleg írjam meg helyetted? – vontam kérdőre egy eddig nem használt hanghordozásomon.

 - Nem erről szó sincs – csitított azonnal Nick. – Mindössze szeretnék némi segítséget kérni.

Ahogy ott állt előttem valahogy hirtelen másképp láttam őt mint azelőtt. Igaz ugyanaz az ember volt de valahogy mégsem. Lehetetlen lett volna nemet mondani neki.

 - Jó legyen. Ha gondolod segítek. De nem tudom hogy mennyi időd van erre a dolgozatra, ugyanis ez elég bonyolult lecke és talán valahol össze kellene ülnünk. De tudom ez számodra lehetetlen – fűztem hozzá halkan.

 - Nem, teljesen igazad van. Mit szólnál hozzá, ha szombaton átjönnél hozzánk?

Ha eddig nem lettem volna meglepett akkor most az lettem. Azt hittem hamarabb kapok Oscar-díjat, minthogy Nick Wilson elhívjon hozzájuk. De mivel nem akartam hogy észre vegye meglepődöttségemet, inkább csak egy rövid „rendben”-nel fejeztem be a beszélgetést majd elindultam hazafelé.

 - Semmi nem lesz ebből Alex. Írsz neki egy rövid segítséget, 10 perc alatt elmagyarázod neki aztán már túl is vagy rajta – mondogattam magamban.

  De magamat nem csaphattam be. Hiába is mondogattam magamnak, hogy a lehető legrövidebb idő alatt be szeretném fejezni ezt a furcsa találkát mélyen legbelül nagyon is hosszúra akartam nyújtani.

  Mikor hazaértem szerencsémre senki nem volt otthon ezért azonnal rohantam a szobámba. A párnát az arcomhoz szorítottam és ordítottam bele. Ez a furcsa nap nagyon is megviselt. Nem voltam benne biztos, hogy másnap képes lennék végig egy teremben lenni Nick-kel.

  Észre sem vettem de időközben a párnám már átnedvesedett mivel lassan félórája zokogtam.

Nem mostanában volt hogy én bármi miatt is sírtam volna. A legtöbben úgy ismertek, mint a kőszívű strébert. Nos ha ilyen állapotban láttak volna minden bizonnyal megbomlik az elméletük.   

  És nem is tévedtem sokat. Másnap tényleg elviselhetetlen volt Nick közelsége. Percről-percre azon kaptam magam, hogy elbambultam vagy csak simán álmodoztam. Majd ez minden nap egyre gyakoribb lett. Sajnos Nick sem könnyítette meg a helyzetemet ugyanis egyre csak kedvesebb lett. A szünetek nagy részében inkább velem beszélgetett, mint sem hogy a barátaival poénkodott volna, mint az előtt. Majd lassan elérkezett a szombat.

  Alig kaptam levegőt mikor megálltam a kapujuk előtt. Valószínűleg a vérnyomásom olyan 200 lehetett. Már épp a csengő felé nyúltam volna, amikor valaki ajtót nyitott.

 - Szia Alex! – köszönt rám egy ismeretlen lány. – Ó, bocsi! Én Nick nővére vagyok, Stephenie. Örülök hogy végre megjöttél. Tudod még sohasem láttam az öcsémet ilyen izgatottnak a tanulás miatt. Bár úgy tűnik ezúttal egy nagyon csinos tanárnőt választott – mondta kacagva.

 - Köszi! Egyébként hol van most Nick? – kérdeztem hadarva a szavakat, ugyanis a szituáció egyre csak kezdett kényelmetlenné válni.

 - Fenn az emeleten a szobájában. Most sajna nincs időm, hogy fel kísérjelek de hidd el meg fogod találni – kacsintott rám majd kiszaladt mellettem az ajtón. Nem tudom melyik érzés tartott inkább a markában. A félelem vagy az izgalom. Halkan megálltam a keresett ajtó előtt, majd mély levegőt vettem és kopogtattam.

 - Ne szórakozz már Steph! Gyere be, ha akarsz valamit – szólalt meg bentről egy mély hang. A helyzet eléggé vicces volt ezért ahogy javasolta be mentem.

 - Nagyon kedves tesód van – szólaltam meg aztán egy gyors pillantással végig mértem a szobát. – Kár hogy nem Stephenie-nak hívnak. Nagyon szép név.

 - Alex?! Bocsi csak azt hittem megint a nővérem piszkál. Gyere csak és ülj le!

 - Rendben. Esetleg hozzá is kezdhetnénk, tudod sietnem kell mert még ma utazunk az unokatesóm születésnapjára – mondtam egyre csak siettetve a távozás pillanatát.  

 - Ebben az esetben, nem szeretnélek feltartani. Akkor kezdjük is – mondta kissé mogorván. Ezek a hangulatingadozások kezdtek idegesíteni.

  Nem is tudom hány órán keresztül tanítottam. Az idő egy kicsit háttérbe szorult és a tanulás már csak ürügy volt arra hogy ennyi időt együtt töltöttünk.  

 - Tudod elkell árulnom valamit – szólalt meg Nick kissé bűntudatos arccal. – Valójában már készen vagyok a töri dogával. Mindössze azért találtam ki ezt a házi hazugságot, hogy elmondjak neked valami fontosat. Remélem meghallgatsz.

  Könyörgő szeme sem volt képes meghatni azok után hogy hazudott nekem. Nem tudtam hogy sírjak-e vagy inkább megpofozzam.  De egy dologban teljesen biztos voltam. Egy pillanattal sem akartam tovább itt maradni.

 - Na jó én megyek. Máskor majd keress egy másik idiótát aki be dől neked – mondtam neki és olyan dühvel álltam fel a székről hogy az felborult.

 - Kérlek még ne menj! – szólt utánam és elkapta a karomat.

  Időm sem volt hogy tiltakozzak, mert Nick ajkai elhallgatattak. Egy pillanat alatt eltűnt belőlem minden érzés ami addig foglalkoztatott. Se düh, se megalázottság, semmi.

 - Nem hagytad hogy elmagyarázzam, kénytelen voltam megmutatni amit érzek. Bár így kicsit könnyebb, sajnos nem biztos hogy szavakkal el tudtam volna mondani – mondta fájdalmas mosollyal az arcán.

 - Talán mégis megpróbálhatnád, kíváncsivá tettél, az előzetes bemutató nem is volt olyan rossz – incselkedtem vele őszinte mosollyal az arcomon.

  A percek gyorsabban teltek mint hittem. Az egyik pillanatban még tanultunk aztán már azt hallgattam hogy Nick szerelmes belém. Hihetetlen volt, de mégis igaz.

 - Tudod én nem így terveztem a délutánomat – gúnyolódtam Nick-kel.

 - Én viszont teljesen így képzeltem. Csak nem veled – folytatta a színjátékot a fiú.

  Már épp megint megcsókoltam volna mikor megszólalt a telefonom a zsebemben. Csak egy sms volt az anyámtól.

 - Jaj, elfelejtettem az utazást. Bocsi de mennem kell Nick – mondtam sietve és felkaptam a táskámat.

 - Kár, de mikor jösztök haza? – kérdezte szomorúan.

 - Szerdán. Nem tudom ki bírod-e addig nélkülem – incselkedtem tovább és egy apró csókot leheltem ajkaira.

 - Azt hiszem az utolsó két napban már együtt megyünk a suliban. Na jó akkor siess majd vissza – mondta és átölelt a kapuban.

 - Persze hogy sietek! Tudod, egy fontos dolgozatot kell még beadnom – viccelődtem tovább vele.

  Elköszöntünk egymástól majd én elindultam hazafelé.

*

Az utazási időben minden gondolatom Nick körül forgott. Észre sem vettem mikor megérkeztünk a nagynénémékhez.

 - Mennyit nőttél kicsim! – hallgattam nagyjából egy órán keresztül Susan nénit.

  Az unokatestvérem, Viviana szokásához híven meglepetéssel várt engem, annak ellenére hogy neki volt szülinapja.

 - Ma este elviszlek egy jó helyre – közölte velem Vivi olyan közömbösen mintha csak a ruhám színéről beszélt volna. – Kiválasztottam egy jó helyet de anya szerint nem nekem való, és ekkor bedobtalak téged mint kísérőt. Nagyon fogod élvezni.

 - Na jó, mikor megyünk? – kérdeztem némi unalommal a hangomban.

 - Két óra múlva. Igyekezz elkészülni, nehogy lekéssük a főprogramot.     

A megbeszélt időpontban én már készen álltam míg Viviana percenként rohangált a fürdőszobából a szobájába.

 - Indulhatunk! – kiáltotta el magát 15 percnyi késés után.

  Az út nagy részében csöndesen néztem ki a kocsiból, és gondolkodtam.

 - Na halljuk! Fogadok hogy fiú van a dologban. Általában annyit beszélsz hogy hivatalos paranccsal sem lehetne elhallgatatni. Mesélj! – kérlelt Vivi.

 - Te aztán nagyon értesz az ilyenekhez. Rendben, de ez kicsit hosszú sztori lesz – mondtam neki majd belekezdtem életem legérdekesebb történetébe.

  Viviana csak néhány perc hallgatás után kommentálta a beszámolómat.

 - Nos akkor a legjobb elfoglaltságot választottam ma estére – mondta, majd leállította az autó motorját. 

 - Neeeem! Erre nem veszel rá – jelentettem ki szinte már ordítva. – Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Karaoke?

 - Nyugi Alex! – csitított Vivi. – Csak egy kicsit éneklünk aztán irány haza. Esküszöm először majd én éneklek aztán te, és amikor te lejöttél azonnal indulunk is haza. Jó lesz így?

 - Legyen, de ha nem teszel így többé nem szólok hozzád. Értetted? – kérdeztem felvonva egyik szemöldökömet. Egyet bólintott aztán már vonszolt is be a klubba.

  A zene kissé hangos volt, de a lány, aki énekelt jóval hangosabb volt. Kicsit nevetséges is volt a helyzet mert tudtam hogy annak idején én is ilyen erővel és hanggal énekeltem. Szerencsémre azóta már sokat tanultam, de sajnos annál kevesebbszer énekeltem közönség előtt. Nagyjából egyszer sem.

 - Na most én jövök! – kiáltotta el magát Viviana és elindult a színpad felé.

  Róla tudni lehetett hogy igaz kevésbé volt jó hangú de annál lelkesebb. Mint általában most is egy őrült rock dalt énekelt. Én csak álltam és kiabáltam de legbelül mélyen épp lelki felkészülésen estem át. Amikor a dal a végéhez ért láttam ahogy Viviana felém intett. Egy mély lélegzettel megadtam magam és fel mentem a színpadra.

  A fények kissé vakítottak, de amint meghallottam hogy a dal elkezdődött többé semmi sem létezett. Soha sem hittem volna, hogy képes leszek még valaha ennyi ember előtt énekelni. De megtettem. Nem hallottam semmit csak az őrjítő tapsvihart és a dübörgő zenét magam mellett. Az én hangom nem számított. Eddig még nem történt olyan hogy nem törődtem a saját hangommal de most csak az járt a fejemben hogy élveznem kell.  Száguldoztam a színpadon és teljes hangerővel énekeltem, majd mikor a dal a végéhez közeledett halkítottam és egy apró hajlítással fejeztem be. Egy pillanatig csukva tartottam a szemem és hallgattam, ahogy engem tapsoltak. Majd mikor kinyitottam a meglepetéstől kis híján hátra estem. Az emberek üvöltöztek körülöttem és úgy viselkedtek mintha egy sztár lett volna a színpadon.

 - Na mehetünk – szóltam oda Vivinek, majd mikor láttam, hogy meg sem moccant hozzá tettem: - Megígérted!

 - Kérem, várjon! – szólt utánam egy mély férfihang.

 - Mit szeretne? – kérdeztem meglepetten.

 - Tudja életemben nem láttam még ilyen tehetséges énekest mint maga. Pedig higgye el kishölgy, láttam már néhányat. Szeretnék néhány dolgot kérdezni. Maga itt lakik? – kérdezte kíváncsian.

 - Nem, mi csak látogatóban vagyunk. Szerdán már megyek is haza – válaszoltam.

 - Értem. Nos akkor megadná kérem a címét tudja nagyon fontos lenne beszélnem a szüleivel? Itt a névjegyem.

  Miután megadtam Viviana lakcímét az öreg férfi elmondta hogy ő egy menedzser és erről szeretné megkérdezni a szüleimet. Én gyorsan zsebre vágtam a névjegykártyáját és búcsút intve elindultam az ajtó felé. Majd egy szó nélkül ültem be az autóba és vártam hogy legalább egy sarokkal messzebb legyünk a karaoke-klubtól.

  Viviana szája be sem állt egészen hazáig. Egyre csak azt fitogtatta hogy neki nagyon ismerős volt ez az alak de a sötétben nem ismerte fel. Majd eszembe jutott a névjegykártya és a kezébe nyomtam hogy elhallgasson végre. Működött. De nem csak a szava állt el hanem a lélegzete és az autó motorja is.

 - Alex, ez Mr. Sandobal volt. Az egyik leghíresebb menedzser. Te jó ég ez hihetetlen – örvendezett tovább az unokatestvérem. Csak kár hogy én nem voltam ennyire boldog.

*

  Másnap Mr. Sandobal tényleg eljött hogy beszéljen a szüleimmel. Természetesen engem is érdekelt minden szó mert végül is ezen a döntésen múlt az életem. 

  Miután mindent tisztáztunk Mr. Sandobal adott nekem egy napnyi gondolkodási időt. Bár ő maga nem értette miért kell ezen ennyit gondolkozni. Egyedül én érthettem miért ilyen bonyolult ez az egész helyzet.

  Abban reménykedtem hogy az éjszaka talán majd segít, és nem is tévedtem. Igaz egy szemhunyásnyit sem aludtam de megérte, mert sikerült döntést hoznom.

  Mr. Sandobal majdnem kiugrott a bőréből mikor megtudta, hogy beleegyeztem a kis alkunkba. Míg én teljes szívvel énekelek addig ő elintéz mindent amire csak szükségem van.

  Ez kívülről mind jól is hangzott csak sajnos túl sok áldozatot követelt. Például el kellett költöznünk minél hamarabb, ott kellett hagynom a barátaimat és Nick-et. Mindez egyszerre kissé megviselt de ez volt az ára annak hogy megvalósíthassam az álmom. Már csak azon kellett gondolkodnom hogyan mondom el ezt az osztályomnak. Erre bizony ráment két teljes nap. Szinte beszéd lett a sima búcsúból, amire készültem.

  De mégsem voltam felkészülve a csütörtök reggelre. Annak ellenére hogy mi történt az elmúlt napokban én mindent ugyan úgy csináltam mint egy héttel ezelőtt. Nem akartam felborítani az egyensúlyt a régi énem és a között az ember között akivé már majdnem váltam.

  Ezúttal boldoggá tett hogy csak az utolsó órám volt együtt Nick-kel. Szünetben már megkeresetem az osztályfőnökömet és elmeséltem neki a kissé kalandosra sikerült hétvégémet. Mindössze annyit kértem tőle hogy engedje meg hogy elbúcsúzzam az osztálytól. Úgy gondoltam joguk van tudni, miért hagyom itt őket mikor még be sem fejeztük a középiskolát.

 - Alex, szia! Milyen volt az utazás? – kérdezte boldogan Nick óra elején. Még nem is sejtette mi várt rá az óra végén.

 - Nagyon jó volt. Kissé kalandos hála az eszement unokanővéremnek. De majd elmesélem. Veled mi történt?     

 - Semmi, csak képzeld elmondtam a fiúknak hogy együtt járunk. Egyből elkezdték rám önteni a hülyeségeiket. Gondolhatod – mondta nevetve majd közelebb húzott magához és megcsókolt. Nem lett volna szabad hagynom hiszen így csak még jobban fog fájni mindkettőnknek. De túl önző voltam és mindent ki akartam préselni ebből az egyetlen csókból.

 - Üdvözlet mindenkinek! – köszönt a terembe belépő tanár. – Nos mivel ez az utolsó óránk ma beszélgetni fogunk, kinek milyen tervei vannak a nyárra? – kérdezte elindítva ezzel egy hangrobbanást.

  Én csak néztem az órát és vártam hogy a tanár intsen mikor kell túlesnem életem legnehezebb feladatán.     

 - Rendben. Van még valaki, aki szívesen elmondaná? Ha nincs akkor, átadnám a szót Alexandrának – mondta a tanár és elindult a leghátsó pad felé és leült.

  Nick csak mosolyogva bámult, míg a többiek unott arccal néztek rám. Mély levegőt vettem és végül belefogtam mondandómba.

 - Én mindössze elbúcsúzni szeretnék tőletek. Tudjátok a hétvégén rengeteg érdekes dolog történt velem amik kissé megváltoztatták az életemet. Legutóbbi döntésem miatt el kell költöznünk és bizonyára soha sem jövünk vissza – hadartam a mondatokat és egyre csak kerülgettem a konkrét okot.

 - Alex, én nem tudlak követni. Mégis mi történt ami miatt el kell költöznöd? – kérdezte hátulról Rose.

 - A történet nagyon hosszú és nincs rá elég időm hogy részletesen elmondjam. De nagyvonalakban az éneklés miatt. Az unokatesómmal elmentünk a hétvégén egy karaoke-klubba és furcsa mód épp ott volt Mr. Sandobal a híres menedzser is. Beszélt a szüleimmel és úgy döntöttem, hogy belekezdek a karrierem építésébe. Ezért kell most elmennem. Sajnálom hogy ez így történt de meg kell értenetek, nekem ez az álmom és csak így válhat valóra. De hiányozni fogtok mind – mondtam lezárásképpen és egyszer még utoljára végig néztem az osztályban lévő arcokon.

  Őt hagytam utoljára. Nick arca minden érzését elárulta számomra pont úgy ahogy az enyém is nyitott könyv volt előtte. Egy pillanatra megbántam a döntésemet de azonnal erőt vettem magamon és lehajtott fejjel vártam hogy végre kiszabadulhassak a teremből. Észre sem vettem de időközben már én is sírtam. Csak álltam az osztály előtt és a másodpercek egyre csak óráknak tűntek. Behunytam a szemem és még egyszer végig néztem életem legszebb pillanatait a középiskolában. Amiket eddig nem is értékeltem hirtelen fontossá váltak. Még utoljára kinyitottam a szemem majd búcsút intve fordultam az ajtó felé. És ekkor megszólalt a csengő.