Egy élet szimfóniája

Egy élet szimfóniája

Előszó:

Ajánlom ezt a könyvet azok az embereknek, akik úgy érzik az életük tele, van szenvedéssel. Ajánlom még azoknak, akik tele

vannak álmokkal , vágyakkal de mégis úgy gondolják, hogy ezek a vágyak tönkreteszik a tökéletesen felépített életet.

Tudd, hogy mindig van fény az alagút végén. Legutoljára a remény hal meg, mert amíg van remény addig te is vagy.

Ez a történet Alexandra Carterről szól. Megtudhatod mekkora erővel, bír a barátság, a szerelem, és a zene.

„Mert a zene magasabb rendű minden tudománynál és filozófiánál.”

Írta : Kiss Beatrix  

1. Rész

A kezdetek

Megint elmúlt éjfél. Lassan 1 hónapja hogy ilyenkor fekszem le.

Még szerencse hogy nyári szünet van, különben az iskolában az

órát nem figyeléssel tölteném. Mint mindig most sem tudtam elaludni, ezért elgondolkoztam a holnapon.

„Biztos ugyan olyan lesz, mint a tegnap, vagy mint a tegnap előtt”

- gondoltam magamban. Igen. Ugyanolyan lesz. Biztosan. Gondolatban végig játszottam a holnapot.

- Jó reggelt napfény! – köszöntött anyám. – Mikor feküdtél le kicsim? – érdeklődött, bár már tudta a választ.

- Példát vehetnél az öcsédről. – szólalt meg apám.

„Milyen igaz Brad csak három dolgot tudott tökéletesen egész nap az idegeimen táncolni, babázni, és aludni. „

Eközben rápillantottam az öcsémre, aki egy hatalmas adag rántottát tömött a szájába.

„Hát igen tényleg példát kéne vennem róla? – gondolkoztam magamban. „

Közben visszatértek a gondolataim az éjszakába. Úgy döntöttem, hogy ahelyett hogy a holnapon gondolkodnék, megpróbálok visszaemlékezni az elmúlt 8 évre, amit a suliban töltöttem.

Az első emlék, ami eszembe jutott az első nap volt az általános iskolában. Kissé homályosan, de tisztán emlékeztem az első napra. Ott ültünk mind megszeppenve, még beszélni sem mertünk így nem tudtuk biztosan egymás nevét. Szerencsére a tanáraink nagyon találékonyak voltak ezért minden padra kitették a nevünket. Lassan elkezdték felsorolni a neveket

hogy biztosak legyenek mind, megvagyunk. Elérkeztünk hozzám.

- Ms. Carter? – kérdezte kedvesen az egyik tanárnő. 

- Itt vagyok. – szólaltam meg igen határozott hangon. Erre persze pár osztálytársam igencsak felkapta a fejét. Már ekkor képes voltam a szemükből kiolvasni mire gondolnak. Fura képesség volt.

„Azta! – gondolta egyikük.

 Milyen határozott – gondolta egy másik.

 Mégis mit képzel ez magáról? – agyalt egy szőke lány, akinek a nevét ki tudtam olvasni táblájáról. ”

„Sophie, aranyos név. – gondoltam magamban”

Ezek után nem sok mindenre emlékeztem, ezért keresgéltem az emlékek közt a következő már másodikos emlékkép volt.

Hát persze hogy semmi sem változott, kivéve egyetlen dolgot.

Azt hogy még elszántabbnak tűntem, és még több szomorúságot láttam saját szememben. Furcsa volt így végig néznem életem lapjait, önmagam nézni. Épp egy veszekedés közepén voltam.

„Naná, hisz mi mást  csináltam volna.” – gondoltam magamban.

- Hé, Alex gyere ide! – hallottam Mariana hangját.

Meglepő volt hisz Mariana igen keveset szólt, de mi mást tehettem volna oda mentem.

-          Tudod, elgondolkodtunk Sophie –val és úgy döntöttünk beszállhatsz a csapatunkba. – osztotta meg velem Mariana a nézeteit. Nagy meglepetés volt ez számomra, és ekkor nagyon örültem, annak hogy dráma szakkörre járok, így nem volt nehéz lepleznem meglepettségem.

-          Nos, még megfontolom az ajánltotokat. - mondtam közömbös hangon.

-          Remek – szólt közbe Sophie és átnyújtott nekem egy papírt – és ha esetleg úgy döntenél, hogy mégis csatlakozol hozzánk, akkor itt van mit fogunk felvenni hétfőn.

Ez eléggé nagy meglepetés volt de szerencsére uralkodni tudtam arcvonásaimon. Miközben hazafelé ballagtam, megnéztem a hétfői

„ruha beosztást”. Nagyon érdekesnek találtam, de mivel be akartam kerülni a menők közé úgy döntöttem nem érdekel miféle borzadályos ruhát, kell felvennem hétfőn. Eldöntöttem hogy már a hétvégén felkészítem magam, legalábbis lelkileg.

Eljött a hétfő és én nagy büszkeséggel besétáltam a suliba.

Még csak észre sem vettem hogy körülöttem mindenki röhög.

„Biztos csak irigyek. – vontam le a következtetést hibásan. Mikor beléptem a terembe egyértelmű lett számomra minden. Átvertek.

- Aranyos a rucid – szólt hozzám Sophie két röhögőgörcs között.

Megalázottan vonultam ki a teremből, egyenesen a női mosdóba.

Még az első óráig volt 20 perc gondoltam addig kibőgöm magam.

Rám jellemző módon 10 percig megállás nélkül sírtam de aztán előtört egy igazán régi énem. Fogtam az egyébként tényleg nagyon ronda ruhát néhány helyen, megtéptem néhol meg összekötöttem.

Jó érzés volt hogy egy általam készített ruhában voltam a suliban.

Mikor bementem a terembe hagytam, lepődjenek csak meg

Mariana-ék, aztán hagytam hogy ez eddig elfojtott dühöm feltörjön.

- Hülye, szemét libák! - kiáltottam rájuk – hogy lehettek ennyire beképzeltek. Csak magatokkal törődtök és megalázzátok a másikat.

Közelebb léptem és dühömben felpofoztam Mariana - t mely igencsak nagy nyomot hagyott rajta.

A következő dolog, amivel szembetaláltam magam egy ajtó volt. Az igazgatóé. Lassan léptem be. Nem féltem végül is miért kellett volna.

- Kérem, fáradjon be Ms. Carter.

Nyugodtan, higgadtan leültem az egyik székre az asztal előtt és elgondolkoztam, hogy nem ilyennek képzeltem el az igazgatói irodát.

„Sehol egy ijesztőszobor vagy…”

Elmélkedésemből Mr. Eduard rántott vissza.

- Nos Ms. Carter ha jól lettem informálva maga egy nagyon csúnya dolgot tett, amit itt az Elitben mi nem díjazunk. – szólalt meg roppantul fölényes hangon. Utáltam, ha úgy beszélnek velem, mint egy óvodással végül is már nem voltam olyan kicsit.

„Mégis milyen nagyra értékeli az iskoláját, pedig nem én vagyok az első, aki verekedett ebben a jóhírű iskolában. – gondoltammagamban, aztán minden félelem nélkül felnéztem, mert kíváncsi voltam mit gondol. És arra csak egy módon jöhettem rá. Ha belenéztem a szemébe. Persze jól sejtettem mire gondol, minél hamarabb túl akart esni ezen a beszélgetésen, de mégis láttam a meglepődést az arcán. Nem gondolta volna, hogy egyszer én fogok itt ülni. De aztán felöltötte komor álarcát és hozzám szólt:

-          Tudja eddig hajlandó voltam elnézni a hisztériás kitöréseit, de ez a bántalmazásos dühkitörés már nem elviselhető.

„Mi???  Bántalmazásos dühkitörés??? Ez teljesen megőrült. – jelentettem ki magamban”Persze tudtam, hogy ezt nem kiabálhatom az arcába, ezért szelíden szóltam hozzá:

-          Teljesen igaza van uram! Helytelenül cselekedtem, megérdemlem a büntetését. – mondtam, de talán feltűnt neki a fanyar hangnemem.

-          Nos, úgy látom képes beismerni, hogy ez nem helyénvaló viselkedés ezért eltekintek a büntetéstől. – közölte szelíden.

„Mekkora idióta – vontam le a következtetéseket – de ha neki így jó felőlem, amúgy meg milyen fura, szépen mosolygok rá és képes mindent elfelejteni, mintha nem is verekedtem volna. Biztosan akar valamit.”

Még végig sem gondoltam mire újból megszólalt.

- Ami azt illeti, elfelejtem a dolgot. De lenne egy feltételem. Hallottam az ön gyönyörű eredményeiről ezért döntöttem úgy hogy magát küldöm a megyei Biblia ismereti versenyre. Nos egyetért? –kérdezte.

„Tudtam!!! –szinte kiabáltam magamban – de ha ez az ára? „

- Rendben, elvállalom, nagy megtiszteltetés ez számomra . – mondtam ki a bűvös szavakat az igazgatónak, miközben belülről hányni tudtam volna.

- Ebben az esetben örülök hogy meglátogatott, és sikeres napot!

Nem is vártam tovább, ahogy csak lehetett menekültem vissza az osztályterembe. Talán ez nem volt olyan jó ötlet. Mikor visszaéretem először Mariana arcán akadt meg a tekintetem mely még mindig piros volt és lehetett látni kezem helyét. Egy pillanatra megbántam hogy nem Sophie kapta ezt a pofont, de hamarosan meg nyugodtam egy igen kecsegtető gondolat miatt.

„Nyugalom fog még ő kapni mindenért. – jelentettem ki, persze csak magamban”

Dühösen mentem végig a padok között. Felszegett fejjel közelítettem meg a padomat e meghallottam Sophie megvető nevetését ezért dühömben a hozzám legközelebb lévő táskába rúgtam. Egy pillanattal később rájöttem ezt nem kellett volna.

- Megrúgtad a táskámat ?!  - kérdezte szinte ordibálva Felix aki egy eléggé nagydarab gyerek volt az osztályban. Nem láttam értelmét magyarázkodni ezért elviseltem a fájdalmas következményeket.

Ezek után már nem láttam tisztán a képeket de, így is emlékeztem arra mi történt ez után. Tompán éreztem is a fájdalmat, amikor az emlékeimben találkozott a fejem a radiátorsarkával, vagy az asztal sarkával.

„Hát igen már 2 évet le is játszottam a fejemben de még egyetlenegy szép emlék sem tűnt fel.”

Nem voltam meglepve, hiszen az az 5 év, amit az Elitben töltöttem nem jutatott eszembe egy szép emléket sem. Bár ekkor elérkeztem a 3. osztályhoz gondolataimban ahol viszont nem is egy boldog emlékem volt. Először beugrott az a pillanat, amikor kiálltam a ki mit tud? Színpadára. Szinte majdnem sírva fakadtam de erőt adott anyukám jelenléte, és az hogy tudtam valamiben, végre megmutathatom, hogy jó vagyok. Bár egy kicsit aggódtam, mert láttam, ahogy minden versenyző próbálgatja a koreográfiáját, miközben én nem is tanultam be táncot. Improvizáltam. De mégis sikerült.

A következő kép az eredményhirdetés, már mindekit kihívtak csak engem nem, amikor megszólalt az igazgató:

- És végül következzen egy őstehetség, aki megkapja, a ki mit tud?

első díját . Ms. Alexandra Carter.

Még most hogy itt ülök hajnali 1 –kor a szobámban 4 évvel később is érzem, hogy megáll egy pillanatra a szívem.

A másik boldog emlékem egy énekóra. Emlékszem hogy énekkaron is csak némán énekeltem de nem úszhattam, meg hogy énekórán ne feleljek.

- Ms. Carter! – szólított Ms. Adriana – halljuk ön mivel készült az órára.

- Rendben Ms. Adriana. –mondtam, nagyon halkan, mert teljesen remegtem és nem akartam, hogy ez a hangomon is hallható legyen.

Nagyon lassan felálltam és koncentráltam mikor meghallottam Sophie idegesítő beszólását:

- Csak nem félsz hogy kinevetjük a hangod? – kérdezte beképzelt hangján.

Erre elöntött a méreg. Hangosan és határozottan kezdtem bele kedvenc dalomba, próbáltam minden hangot a helyére rakni a fejemben de ezúttal nem volt nehéz a dolgom. Behunyt szemmel énekeltem de mikor véget ért a dal kénytelen voltam kinyitni.

Nagy meglepetésemre mindenki hangosan megtapsolt, még Ms. Adriana is lette a zsoltárát (amit soha nem tett még azelőtt)

Hogy mindkét kezével megtapsoljon.

Ezután beugrott az, amikor jelentkeztem a kisgimibe. Már épp el akartam dönteni, hogy oda fogok járni mikor anya előállt egy nagyon szép kéréssel.

- Kicsim, kérlek, bírd ki még ezt az egy évet. –kérlelt de tudtam, hogy ezt nem ő találta ki. Minden bizonnyal Brad igazgatónője állt e mögött. Mivel az én osztályfőnököm volt Brad dirijének a fia.

Egyrészt megbántam hogy még egyévet maradtam, másrészt örültem is. Mikor vége lett az emléknek újra melegség öntött el de még ez az emlék sem késztetett boldogságra. De azért elmosolyodtam a sötétben, mert örültem legalább néhány emlék kellemes volt az akkori időkből.

Azonnal elért a következő emlék. Ez már ötödikes volt.

Csak apró képek villantak be de ez is elég volt, hogy a mosoly eltűnjön az arcomról. Épp a táskámat dobálták, aztán meg rugdosták.

„És még azt kérdezték anyáék, hogy mit teszek a táskámmal, csak nem focizok. De igen anya csak nem én, hanem a bunkó osztálytársaim- válaszoltam magamban.”

Eszembe jutott hogy akkoriban havonta kellett új táskát vennem.

Már csak három hetet kellet várnom évvégéig. De ez is hosszú időnek tűnt. Ekkorra már nagyon elhatalmasodtak körülöttem a dolgok. Nem volt elég hogy az osztályban nevetség tárgya voltam még sikerült kifognom a legrosszabb osztályfőnököt is.

Ms. Bathri igazán jó tanár volt csak épp nem osztályfőnöknek való. Nem tudta kezelni nagyobb vitáinkat. Ez volt a legnagyobb problémája, amit soha sem sikerült orvosolnia. Pont ezért fordult elő hogy ez volt életem legrosszabb éve. De egyben életem legjobb döntése is. Amit sohasem fogok már megbánni.

2. rész

Változás

   Kicsit megriadtam az emlékektől. Mintha egy nap se telt volna el azóta, hogy meghoztam életem legnehezebb döntését.

  Nehéz volt elhinnem, hogy képes voltam megtenni. Sohasem volt könnyű számomra beilleszkedni valahova. Főleg nem akkor, amikor már elkezdtem a felsőt.

 Újra elmerültem a z emlékekben melyek még mindig élénken éltek emlékezetemben. Mintha csak beleolvadtak volna agyam egy rejtett zugába. Minden pillanatra az óta tökéletesen emlékszem.

Mintha nem csak a környezet változott volna körülöttem, hanem más is. Én változtam. De hogy vajon miben azt még most sem tudtam igazán. Ezért még jobban figyeltem az emléket mely lassan, filmvetítés szerűen indult el elmémben.

  Ismét reggel volt. Megint iskolába kellett mennem. Lassan egy hónapja hogy teljesen kiborultam ezért kórházba kellett mennem. Ma, viszont muszáj volt bemennem a suliba. De éreztem, hogy valami volt a levegőben a mi semmi jót nem ígért.

Amikor elértem az iskolakaput hideg borzongás futott végig rajtam. Bárki azt hihette volna hogy csak az iskola gondolata miatt. Valójában valami nagyon rossz érzés fogott el. Éreztem, hogy történni fog valami. Valami sorsfordító. Ahogy sétáltam felfelé a lépcsőn mintha a nevemet suttogták volna. És nem is tévedtem. A lépcső alján két (nálam néhány évvel idősebb) diák beszélgetett. Igazából nem nagyon törődtem velük inkább minél hamarabb a padomnál akartam lenni.

Amikor beértem a tanterembe meglepetésemre mindenki a padom körül ácsorgott.

 - Mi folyik itt? – kérdeztem elég bizalmatlanul a többiektől.

 - Alex, muszáj elmondanunk valamit! – jelentette ki Mariana és szemében csöppnyi átverést sem láttam. – Valaki megakar verni.

 - Ebben mégis mi a nagyon fontos, hisz engem naponta akar megverni valaki – mondtam kissé megnyugodva, hisz valami sokkal komolyabbra számítottam, minthogy valaki megakar verni. Ez nálam mindennapos volt. Valamit mindig tettem, ami a többieknek nem tetszett. Fura volt, de már kezdtem hozzá szokni.

 - De Alex nem mindegy hogy ki – folytatta Mariana tudomást sem véve előző mondatomról. – Figyelj, David akar elintézni.

 - Mi??? – kérdeztem elképedve. Ez lehetetlen. Miért is akarna David engem megverni? Hiszen a szüleink nagyon jóban voltak már régóta. Szinte már családtagok voltunk.

 Próbáltam a fejemben keresgélni, hátha megtalálom a választ erre a képtelen kérdésre. Mivel bánthattam meg ennyire?

 Végül is csak egy épkézláb ötlet jutott eszembe. De az lehetetlen hogy azért haragudott volna meg rám mert két nappal ezelőtt kicsit kiakadtam és magamban szitkozódtam. Néhány apró sértés volt csak, ami ráadásul rá vonatkozott. Mindet egyszálig Sophie - nak szántam. Csak most döbbentem rá hogy talán többet jelent neki Sophie mint hittem. Talán nem pont előtte kellett volna ennyire kifakadnom. De ez már mit sem számított.

  Mikor újra magamhoz tértem a gondolkodásból felnéztem a többiekre. Abban biztos voltam, hogy a többiek nem miattam aggódnak. De mindannyian megdermedve álltak és az én reakciómat várták. Annyira meg voltam lepve, hogy egy hang se jött ki a torkomon. Némaságomra  Mariana azt hitte halálos félelem, kerülget. Ismét tévedett. Mint mindig. Ezért oda lépett hozzám és próbált vigasztalni, aminek persze semmi értelme nem volt.

 - Alex, én annyira sajnálom. Próbáltuk lebeszélni de nem hallgat senkire – vigasztalt és megölelt.

Ekkor már egy szavát sem hallottam mindent kizártam a fejemből. Minden gondolatomat lekötötte, hogy végig gondoljam a találkozást David – del.

 Egész nap másra sem tudtam gondolni. Amikor az óra megütötte a fél ötöt hirtelen minden eltűnt körülöttem. Lassan indultam el mintha a lábaim ólomból lettek volna. Ezúttal féltem. De még magam se tudtam miért. És akkor megpillantottam őt kinn az utcán. És engem várt. Az ereimben a vér megdermedt. És ekkor elindult felém…

3. Rész

Döntés

  Minden olyan gyorsan történt. Még most itt ülve az ágyamban 2 és fél évvel később is bele borzongok abba a fájdalomba. De talán még jobban fájt, az hogy nem voltam képes kellőképpen reagálni. Csak álltam és néztem, ahogy közeledett felém és vigyorgott és keze egy pillanat alatt lecsapott rám én pedig tudtam volna védekezni, de mindenem lefagyott, ahogy még soha azelőtt. Emlékezetem lassan visszatért az emlékek közé h lejátssza a következőt.

 

   A következő hét nagy részét az igazgatóiban vagy a nevelői szobában töltöttem. Már mindenki rólunk beszélt. Voltak akik megállítottak megkérdezni milyen volt. Most komolyan mit gondoltak milyen volt? Hát nem ugráltam örömömben. A tanárok szemében én voltam a kis ártatlan és még többet kedveskedtek nekem, mint valaha. Persze David nem járt ilyen jól bár néhányan nagyon tisztelték hogy még mindig képes ekkora hülyeségekre azért jó páran rájöttek nem bátor dolog egy lánnyal szemben ezt tenni. Bár nem kapott nagy büntetést azért biztos voltam benne mostanság nem lesz benne, a balhékban.

  Ha egy pohár szemléltette volna az életemet akkor épp most mutatta volna ahogy az utolsó csepp épp kicsordult. Az éjszakáim nagyrészt azzal teletek hogy sírtam és azon gondolkodtam hogyan tudnám mindezt végre befejezni. Csak egyetlen megoldást találtam de azt nem voltam hajlandó számításba venni. Amíg az orvos alá nem támasztotta az elméletem.

  - Alexandra minden bizonnyal csak egyetlen megoldás van erre az állapotra. Ha új társaság veszi körül. Nekem úgy tűnik az osztálya nagyon ártalmas az egészségére. Ezért minél hamarabb másik iskolát kellene keresnie. Erre az utolsó kéthétre pedig kiírom az iskolából és felírok két doboz nyugtatót – folytatta ezután még néhány tanáccsal, de én már így is eleget hallottam.

Nem tudtam elképzelni magam egy másik iskolában más emberek közt akik talán még rosszabbak mint akik itt körülvettek engem.

Nem, képtelenség. A gondolatok olyan mélyen haladtak fejemben én pedig csak haladtam utánuk. Lent már nem várt rám más csak a sötétség. Már nem éreztem semmit. Se, fájdalmat se semmi mást csak, azt hogy valami leránt a sötétség legmélyére. . .

  Amikor következőnek kinyitottam a szemem az orvos felettem állt és anyámnak magyarázott de amint észre vette, hogy magamnál vagyok azonnal felém fordult.

  - Nos mint már mondtam ez többször is meg fog ismétlődni, ha nem tesznek valamit sürgősen.

   Amint képes voltam a lábamra állni azonnal haza akartam menni. Minden gondolatom azon tépelődött, hogy biztosan van más mód is, hogy ismét normális életet éljek. Csak most nem találtam. Ezt a napot azzal töltöttem hogy minden megoldást végig gondoltam.

   Mikor másnap felkeltem anya már elment dolgozni én pedig szinte majd meghaltam az unalomban. Nem bírtam tovább otthon maradni. Mintha a négy fal közeledett volna. Gyorsan felpattantam a biciklimre és eltekertem minél messzebb. Nem volt célom csak menetem míg végül észre nem vettem valamit ami addig teljesen elkerülte a figyelmemet. Az hogy hol voltam. Épp Brad sulijánál voltam.

4. Rész

Végső búcsú

Egy kissé megijedtem, mert még sohasem voltam igazán errefelé. Örültem, mert szerencsémre nem az öcséméknek volt kinn tornaórájuk. Nem, körülbelül velem egy idősek lehettek. Épp tizenkét percest futottak. Nem lettem volna a helyükben. A tanáruk nem volt túl szimpatikus.

  Néztem őket lassan már öt perce mikor a kerítéstől nem messze egy lány nézett felém. Mosolygott. Nagyon kedvesnek látszott. Visszamosolyogtam, erre már nem csak a lány nézett engem, hanem egy szőke fiú is megállt mellette.

  Már épp mondtak volna valamit, amikor megszólalt a csengő és a tanárnő elengedte öltözni őket. Hirtelen eszembe jutott hogy péntek van, és most jön az ötödik óra. Ami Brad-nek tesi volt. Gyorsan felpattantam a biciklimre és őrült gyorsasággal tekertem hazafelé. Ne tudtam, mit csináljak mikor hazaértem, ezért leültem a nappaliba és bámultam a kikapcsolt tv-t. Enyhén pánikba esve ültem órákig mozdulatlanul. Nem tudtam, mi történik velem. Mi ez az érzés? És ki volt az a lány, aki úgy nézett rám? Ez hihetetlen volt. Sohasem féltem eddig semmitől de most mintha a jövőm teljesen ködbe veszett volna és ez sötétséget hozott, volna rám.

  Anya sem értett semmit, mert amint ő belépett az ajtón én már rohantam fel a lépcsőn a szobámba. Nem árultam el neki hol voltam mit csináltam és semmi mást sem. Féltem. A délután többi részét is így töltöttem, míg a ház csendes volt. Az öcsém még a sulipadot koptatta. Az idő teljesen jelentéktelen volt, most hogy tudtam, hogy mi következik hamarosan. A csend csak enyhített a pánikon de nem mulasztotta el.

  - Kicsim lejönnél egy percre? – kérdezte anyám megtörve az órák óta tartó csendet.

  Lassan feltápászkodtam az ágyam mellől a földről és próbáltam higgadt arcot erőltetni magamra. Szerencsémre jó színész voltam. Ez sokat segített. Lábaim mintha nem akartak volna többé engedelmeskedni gonosz agyamnak mely már 98% eltökéltséggel döntött a jövőmről. Lassan leértem a lépcsőn mire anya az orrom alá dugta a garázs kulcsot. Nem tudtam mire vélni. Most mégis mit akart? Amikor következőnek megszólalt megkaptam a választ.

  - Kapj fel egy pulóvert, aztán nyisd ki a garázs ajtaját, hogy minél hamarabb indulhassunk Brad ért.

  - Miért, muszáj nekem is mennem? – kérdeztem nyűglődve. – Eddig is mindig nélkülem mentél Brad ért.

  - Nem tetszik, hogy egésznap csak itt ülsz és bámulod a falakat. Bele fogsz betegedni. Ezért ma elviszlek magammal.

  Már épp kicsúszott volna a számon, hogy nem ültem egésznap itthon de, szerencsére időben befogtam a szám. Ez most nem segített volna. Ezért inkább engedelmesen tettem a dolgom. Mire végeztem a rám kiosztott feladattal anyám is elkészült.

  Az út nem volt fárasztó mondhatni inkább üdítő. Mikor elhaladtunk az Elit mellett már nem is igazán fájdalom, hanem valami más ragadott el. De hogy mi azt nem tudtam.

Megálltunk az iskola előtt. Anya rögtön kipattant de én tétováztam. Miért kellene kiszállnom? Anya csak annyit akart hogy ne otthon ücsörögjek. Tessék ezt meg is tettem de attól még nem voltam köteles bemenni.

  Anya minden bizonnyal megértette miért nem szálltam ki ezért szó nélkül indult be felé. Zajokat hallottam ki szűrődni bentről de nem érdekelt. Minél messzebb kellett lenem ettől az iskolától. Minden gondolatommal tiltakoztam az ellen, hogy egy másik iskola diákja legyek. De azért el kellett ismernem hogy tényleg szép iskola volt. A tanulói nem olyanok, mint az Elit-é nem olyan fegyelmezettek. Itt minden inkább felszabadultabb volt. Láttam az udvaron néhány felsőst és alsóst együtt focizni. Nem veszekedtek, sőt a nagyon is élvezték a játékot. Na, ez nálunk sohasem fordulhatott elő. Amikor a nagyok kinn voltak az udvaron hiába volt nagy a hely (körülbelül kétszer akkora, mint ennek a sulinak) akkor sem játszhattak a pályán a kicsik.

  A zajok egyre kezdtek erősödni, ezért lehúztam az autó ablakát, és ki néztem. Ki nyitották az ajtót, ezért hallottam hangosabbnak a zenét. Nem tudtam, mi folyik oda benn, ugyanis a szemem nem volt a legjobb. Ezért volt szükségem szemüvegre, amit ha anyám nem látta azonnal le is vettem. Néhány percig hallgattam a kifelé érkező lépések zaját és egy kedves női hangot és a benti nevetést. Ekkor győzött a kíváncsiság a félelem felett. Kiszálltam az autóból. Gyors léptekkel indultam az ajtó felé de meg torpantam. Táncóra. Mekkora idióta vagyok. Ha szól a zene és hallom a lépteket, akkor mi lehet oda benn?

  Egy percig szidtam magam aztán megint befelé tekintettem, mert egy lány közeledett felém. Már megint? Mit akar ez a lány tőlem? Arcán szelíd mosoly ragyogott pont, mint amikor a tesi órán figyeltem őket. Halkan szólalt meg magas szoprán hangján. Tuti hogy énekkaros.

  - Szia, látom tetszik a táncunk – mondta barátságosan mire én már azt hittem egy pillanat múlva rám ordít hogy tűnjek el. Megint túl reagáltam. – Amúgy a nevem Bridget – felet a hallgatásomra.

  - Mondj már valamit Alex hiszen ő csak egy lány. Gyerünk.

  - Szia én Alex vagyok. Tényleg nagyon tetszik a táncotok – mondtam és még én is meghökkentem saját hangom hallatán.

  - Te is táncolsz? – kérdezgetett tovább.

  - Régen táncoltam de… - nem folytattam mert a hangom meg bicsaklott. Bridget nagyon tapintatosnak tűnt mert inkább nem erőltette a témát.

  - Azt hiszem téged láttalak délelőtt a tesi óránkon. Igaz?

  - Igen, nem volt ma sok dolgom – feleltem de tudtam hogy mi lesz a következő kérdése.

  - Csak nem lógtál a suliból? – kérdezte nevetve.

  - Nem dehogy csak én… már nincs suli, ahova járhatnék – mondtam szomorú mosollyal az arcomon.

  - Mit is mondtál mi a teljes neved? – kérdezte hirtelen kíváncsisággal. Nem értettem miért fontos ez de azért ugyanolyan higgadtan feleltem, mert engem is érdekelt mire akar ki lyukadni.

  - Alexandra Carter – mondtam mire hirtelen izgatottság tört fel belőle.

  - Sejtettem hogy te vagy az – mondta és úgy beszélt, mintha már évek óta ismerne.

  - Te ismersz engem? – kérdeztem meglepődötten mire a hangom feljebb csúszott néhány oktávval. De egy pillanattal később leesett hogy miért is ismerhet engem. – A fenébe mit csinált már megint Brad? – kérdeztem kicsit hangosabban de, még mindig suttogásnak hangzott ennek ellenére Bridget meghallotta.

  - Hát persze ismerjük mind a tesód de, én nem csak a miatt ismerlek – mondta egy kicsit örvendezve, hogy összezavart. – az egyik barátnőm meghívott az Elit–be még harmadikban hogy megnézzük a tesóját a Ki, mit tud?-on. Bár a csaj elég béna volt de volt egy másik lány, aki kicsit sem volt béna – mondta majd rám kacsintott.

  - Tudtam, hogy láttalak már valahol – fakadt ki belőlem mire ő is és én is hangosan felnevettünk. Hirtelen egy kép jelent meg előttem, amiben elképzeltem milyen lenne ide járnom. Gyorsan elhessegettem, mintha attól minden megoldódna. De talán jobb, ha most beletörődök, mint az hogy még évekig ilyen állapotban legyek.

  - Hogy értetted, azt hogy nincs suli, ahova mehetnél? – kérdezte, mert eszébe jutott egy korábbi mondatom.

  - Semmi. Hagyjuk. Csak egy kis gondom akadt – mondtam sietve mert ez a téma kicsit sem tetszett.

  - Rendben, de jó ha tudod hogy ez az iskola nem is olyan rossz. Talán nem mi vagyunk a legjobbak. Mi nem vagyunk az Elit. De talán te itt is boldog lehetnél – szólt Bridget mintha az egész életemet ismerné. Honnan tud ennyit rólam? Kezdett a pánik újra körbe venni.

  - Mégis honnan tudsz ennyit rólam? – csúszott ki a számon.

Elmosolyodott.

  - Csak jó a szemem. És látom hogy valamiért nagyon szomorú vagy. És azt is tudom miért. A nagy döntések nagy változással járnak de nem mindig rossz a változás. És amúgy tényleg tudom mi történt veled.

  A rémület azonnal végig futott rajtam. Mindent tud rólam. Ki ez? Mit akar? Miért szeretné, hogy mindenképp ide jöjjek? A kérdések dőltek belőlem de egyre sem tudtam a választ.

  Megszólalt a zene mögöttem mire Bridget hirtelen meg fordult hogy lássa mi történt.

  - Úgy tűnik most mennem, kell. Viszlát Alex.

  - Szia Bridget!

  Anya néhány perccel később már jött is oldalán Brad-el de én még mindig nem jutottam szóhoz. Talán csak álmodtam az egészet? Lehet, hogy mindjárt felébredek és minden olyan lesz, mint régen? Nem ez nem álom volt. Éreztem minden percet, éreztem minden érzést és tudtam, hogy most nem álmodom. Ez volt a valóság. Pontosan olyan rideg és kemény amilyennek minden könyvben olvastam.

  Mikor haza értünk onnan folytattam, ahol abba hagytam, ismét a szobámban ültem és hagytam, hogy a fájdalom leteperjen. Nem küzdöttem. Mi értelme lett volna?  Semmi.

  Csak ültem és vártam hogy a szenvedés enyhüljön de tudtam arra hiába is várok. Régebben azt mondták a fájdalom olyan, mintha a tűz emésztene belülről. Velem nem ez történt. Pontosan az ellentéte. Megállt az idő és minden értelmetlenné vált. Ha megpróbáltam volna mozdulni, akkor se tudtam volna. Testem minden szeglete jéggé fagyott mintha épp a halál épp engem szemelt volna ki következő áldozatául. Vágytam is rá. Bármit megtettem volna, csak múljon ez az érzés. Az életem még épp most kezdődött de már több szenvedésben volt részem, mint egy átlagos embernek egész életében.

  Nem éreztem semmit, de a fény átszűrődött elmém sötétségén és a hang is elért hozzám az áthatolhatatlan csendben.

  A nap már épp lemenőben volt és végre elég erőt gyűjtöttem magamban hogy legalább az ágyamra fel tudjak ülni. Nem tudtam mennyi, lehet az idő, de lassan elindultam lefelé a lépcsőn. Szinte nem is láttam, mit teszek. Az órára pillantottam. Este 7 óra.

  Kicsit talán korán volt de úgy éreztem egy perccel, sem bírok ki több időt ebben a kegyetlen világban.

  Az álmok olyan gyorsan találtak rám mintha csak egy tábla jelezte volna hogy ide kellett jönniük. Kiszolgáltatottá váltam minden előtt.

  Amikor az álom elkezdődött minden érzésem eltűnt. Csak egy valami volt fontos. Az amit láttam. Elsősorban magamat. De nem volt ismerős a kép inkább olyan volt mintha a jövőmet látnám. A képek gyorsan váltották egymást. De mindegyiken egy dolog volt a lényeg. Én. És boldog voltam. De egyszer csak minden eltűnt és megint csak a sötétséget láttam és érzetem ismét a fájdalmat. De egy pillanat sem kellett hogy ismét magával ragadjanak az álmok. Most csak egy képet láttam. Teljesen biztos voltam benne hogy ez a Ridle suli. Igaz még sosem voltam az udvarukon de Brad elég képet mutogatott már a sulijáról.

  Legnagyobb meglepetésemre nem egyedül voltam. Az álomban nem láttam a közelemben Bridget-et. De kicsit hátrébb láttam ahogy két másik lánnyal beszélget. De már nem rá figyeltem. Mellettem volt a szőke fiú és nekem beszélt én pedig mintha a legnagyobb barátok lennénk ugyan úgy beszéltem hozzá. Mellette egy másik fiú. Kicsit alacsonyabb ebben biztos voltam bár ültünk. Aztán a másik oldalamon három lány. A barna hajú ült hozzám legközelebb. Arca csakis kedvességet tükrözött felém és olyan barátian mosolygott hogy szívem minden szeglete tele lett boldogsággal. A másik két lány szintén ilyen kedvesen nézett rám. Egyikük szőke hajú volt és még kívülről is látszott hogy nagyon okos, a mellette ülő lány viszont barna hajú volt és látszott rajta hogy őt nem csak az iskola érdekli, hanem egyszerűen az élet. Semmi más nem érdekelt utána csak az, ahogy mosolygok. Sohasem hittem volna, hogy lehetek ilyen boldog…

  Ekkor felébredtem. Semmit sem éreztem csak boldogságot. És ez megkönnyítette a helyzetem. Csak egy kis fájdalmat éreztem de az csak azért volt, mert az álom véget ért. De most jobban tudtam, mint valaha hogy mit akarok.

  Hihetetlenül erősnek éreztem magam és ez anyának is feltűnt.

Bridget-nek teljesen igaza volt. Amíg nem fogadom el a jövőm, addig nem láthatom, hogy milyen is lesz az. Sohasem hittem volna, hogy egy álom képes így megváltoztatni az életem. De megtörtént. Ezért mondtam ki élet legnehezebb szavait melyek, mindörökre megváltoztatták az életem.

  - Anya itt az ideje, hogy elintézzük a beiratkozásom a Ridle iskolába – mondtam és minden egyes hang, ami elhagyta az ajkam a csontomba is beleivódott, hogy sohase felejtsem el ezt a percet. – Itt az ideje hogy új életet kezdjek.