Stephenie Meyer:Breaking Dawn

Stephenie Meyer - Breaking Dawn

(fordította: cherry-delilah)

Előszó

Nekem több mint valós halál közeli élményekben volt részem. Ez semmi, ahhoz képest, amit te valaha is átéltél. Ez furcsamód elkerülhetelennek látszott, újabb szembenézések a halállal. Valószínűleg én tényleg katasztrófával voltam megbélyegezve. Mégis, ez az idő annyira különbözött a többitől.

El tudnál futni valakitől, akitől féltél, megpróbálhatnál harcolni valakivel, akit utálsz. Az összes reakcóm fokozódott minden fajta gyilkos körül - a szörnyek, az ellenségek.

Amikor szeretted azt az egyet, aki megölt téged, az neked nem hagyott választásokat. Hogyan futhatnál, hogyan harcolhatnál, amikor megsebesítheted azt a kedvest? Ha az egész életedet oda kellett adnod a kedvesedért, hogy ne tudnád megtenni?

Ha az volt az a valaki, akit őszintén szerettél?

1. Foglalt

Senki sem bámul téged. igértem magamnak. Senki sem bámul téged. Senki sem bámul téged.

De mivel nem tudtam meggyőzően hazudni, rádaásul magamnak, látnom kellett. 

Ahogy ülve vártam a városban az egyik jelzőlámpánál a háromból hogy zöldre váltson, jobbra kukucskáltam - a mikrobuszában, Mrs. Weber egész tözsét felém fordította. A szemei az enyémbe fúródtak és én visszavonultam, azon töprengve, hogy miért nem emelte el tekintetét vagy miért nézett szégyenkezően. Az még mindig faragatlannak tartották, hogy embereket bámul, nem? Rám ez már nem vonatkozik?

Ekkor rájöttem, hogy azok az ablakok elég sötétre voltak színezve, így valószínűleg neki nem volt fogalma arról, hogy egyáltalán én vagyok itt benn, egyedül hagyott, míg megakadtam a nézésén. Próbáltam vigasztalni magam a ténnyel, hogy ő tényleg nem bámult engem, csak az autót.

A kocsim. Sóhajt.

Balra pillantottam és sóhajtottam. Két gyalogos volt megfagyva a járdán, elszalasztva a lehetőségüket, hogy keresztülmenjenek, amíg bámultak. Mögöttük Mr. Marshall bámult a kis szuvenírboltja síküveg ablakán keresztül. Legalább neki nem volt az orra rányomva az üvegre.

Még.

A fény zöld lett és siettségemben, hogy meneküljek, gondolkodás nélkül beletapostam a gázpedálba. A motor vicsorgott, mint egy vadászpárduc, a kocsi olyan gyorsan előre zökkent, hogy a testem belecsapódott a fekete bőrülésbe és a gyomrom nekilapult a gerincemnek.

-Ajh. – ziháltam, ahogy ügyetlenkezdtem a pedállal. Elvesztettem a fejem, megtapostam a pedált. A kocsi megbillent, majd teljesen leállt.

Nem viselném el, ha látnám a reakciókat. Ha volt bármilyen kétség azzal kapcsolatban, hogy ezt az autót ki vezette, akkor az eltűnt. A cipőm orrával nyomtam le finoman a gázpedált egy fél miliméternyire és a kocsi megint előrezökkent. Sikerült elérnem a célomat, a benzinkutat. Ha nem rohantam volna annyira… egyáltalán nem kellett volna bejönnöm a városba. Meg kellett volna lennem sok dolog nélkül, mint például Pop-Tarts és cipőfűzők, hogy elkerüljem a nyilvánosságot.

Rohantam, mint aki versenyben van, kinyitottam a tanksapkát, lehúztam a kártyám, és a csővég már a tankban volt másodperceken belül. Természetesen semmi nem volt, amivel elérhettem volna, hogy a számok a kijelzőn felgyorsuljanak. Lomhán pörögtek, mintha engem akartak volna bosszantani.

Nem volt napfény idekinn - tipikus esős nap a washingtoni Forksban - de még mindig azt érzetem, hogy reflektort irányítanak rám, ami felhívja a finom gyűrűt a bal kezemen. Olykor, mint most, érzem a tekinteteket a hátamon, azt érzem, hogy a gyűrű villog, mint egy neonreklám: Nézz rám, nézz rám.

Hülyeség volt annyira öntudatosnak lenni és én tudtam ezt. Apun és anyun kívül tényleg számít, hogy az emberek mit beszélnek az eljegyzésemről? Az új kocsimról? A relytélyes felvételemről az Ivy Nyelvi Főiskolába? A ragyogó fekete hitelkártyámról, ami vörösen izzónak tűnt a hátsó zsebemben?

-Igen, kit érdekel, mit gondolnak. – motyogtam halkan.

-Ööö… kisasszony? – egy férfihang szólított meg.

Megfordultam, de reméltem nem nekem szólt. Két ember állt egy luxus SUV mellett egy vadiúj kajakkal felkötözve a tetejére. Egyikük sem nézett rám, mindketten az autót csodálták.

Személy szerint nem értettem. De akkor is, büszke voltam, hogy meg tudtam különböztetni a Toyota, a Ford és a Chevy szimbólumát. Ez a kocsi fényesen fekete volt és csinos, de akkor is, számomra csak egy kocsi volt.

-Bocsánat, hogy zavarlak, de elmondanád, milyen fajta az autó, amit vezetsz? – kérdezte a magasabbik.

-Öh.. egy Mercedes, ugye?

-Igen. – mondta udvariasan a férfi, amíg az alacsonyabb barátja forgatta szemeit a kérdésemre. -Tudom. De csodálkoztam, ez…te egy Mercedes Angyal-t vezetsz?

A férfi tisztelettel mondta ki a nevét. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a srác jól kijönne Edward Cullen-nel, az én…vőlegényemmel (közel járt az igazsághoz, csak napok voltak az esküvőig).

-Ezt még nem hozták be Európába. – folytatta a férfi. – pláne nem ide.

Amíg a szemei követték az autóm körvonalait - nekem ez nem tűnt másnak, mint bármilyen más Mercedes Szedán, de mit tudom én? - én olyan szavakon gondolkoztam, mint vőlegény, házasság, férj, stb.

Csak nem tudtam összerakni ezeket a fejemben.

Egyfelöl, megalázó volt gondolni a fehér ruhákra és a csokrokra. De főleg, Nem tudtam kibékíteni tiszteletreméltó, tompa férj fogalmát az én Edward fogalmammal. Ez olyan, mint mikor egy arkangyal szerepét osztod egy könyvelőre; nem tudtam elképzelni őt semmilyen közhelyes szerepben.

Mint mindig, amint elkezdtem Edwardról gondolkodni, megcsapott a fantázia szédítő pörgése. Az idegen megköszörülte a torkát, hogy felhívja a figyelmem; még mindig az autó márkájáról és modeljéről várt választ.

-Nem tudom. – mondtam neki őszintén.

-Nem bánod, ha csinálok egy képet róla?

Eltartott egy percig, hogy feldolgozzam.

-Tényleg? Egy képet akarsz a kocsiról?

-Persze, senki sem fog hinni nekem, ha nem teszem.

-Oh, oké. Persze.

Lassan félretettem a csővéget és belopóztam az első ülésre, hogy elbújjak, míg a rajongó előhalászott egy hatalmas profi fényképezőgépet a hátizsákjából. Ő és a barátja megfordultak pózoltak a motorháztetőnél, majd a hátsó feléhez mentek képeket készíteni.

-Hiányzik a teherautóm. – nyafogtam magamban.

Nagyon nagyon kényelmes - túl kényelmes. A teherautóm utolsó lihegése épp azután egy héttel volt, mikor Edward és én kompromisszumot kötöttünk, hogy kicserélhesse a teherautóm, mikor az meghal.

Edward szerint ez várható volt; a teherautóm hosszú, teljes életet élt és a természeti ideje lejárt.

Szerinte. És természetesen nem tudtam ellenőrízni a történetét vagy megpróbálni feltámasztani a teherautóm a halálból. A kedvenc szerelőm...

Nem gondolkodtam ezen tovább, nem engedve, hogy befejeződjön a gondolat. Helyette hallgattam a férfiak hangját odakint, amit az autó fala lehalkított.

-... a online video-ban nekiment egy lángszóróval. És ez nem sértette fel a festéket.

-Persze, hogy nem. Végigmehetnél egy tankkal ezen a bébin. Nem sok ilyen van a piacon. Közel-Keleti diplomatáknak tervezték, fegyverkereskedőknek és főleg drogbáróknak.

-Azt gondolod, hogy ő valami...?- hangzott a rövid, halk kérdés. Behúztam a nyakam, az arcom lángolt.

-Uh.-mondta a magasabb.-Talán. Nem tudom elképzelni, minek neked egy sötétített üvegre és négyezer fontos páncélzatra körülötte. Veszélyes lehet elmenni valahova.

Páncélzat. Négyezer fontos páncélzat. És sötétített üveg? Szép. Mi történt a jó régimódú golyóállóüveggel?

Nos, legalább volt egy kis értelme, ha csavart humorézékkel rendelkezel.

Ez úgy történt, hogy Edward kihasználta az alkunkat, hogy sokkal többet adjon, mint ígérte. Beleegyeztem, hogy lecserélje a teherautóm, mikor szükséges volt, persze nem számítva arra, hogy az a pillanat nagyon hamar eljön.

Mikor kényszerítettek, fogadjam el, hogy a teherautóm nem létezik többé, akkor egy még élő klasszikus Chevys hasonmást akartam pótlásnak, tudtam, az ő ötlete a cserére zavarba fog ejteni. A bámulásokra és suttogásokra gondoltam. Igazam volt abban. De a legsötétebb képzeleteimben sem láttam előre, hogy ő két autót fog nekem szerezni.

Az „előtte” és az „utána” autót, magyarázta, miután megkaptam. Ez volt az „előtte” autó. Azt mondta, ez egy kölcsönautó és megígérte, hogy ő az esküvő után visszaküldi. Ennek az egésznek semmi értelme sem volt. Mostanáig.

Haha. Mert én annyira törékenyen ember voltam, szóval balesetre hajlamos, a saját veszélyes balszerencsém áldozata, kétségkívül szükségem volt egy tank-ellenálló autóra, ami megvéd engem. Nevetséges. Biztos voltam benne, hogy ő és a testvérei sokáig mulattak ezen a hátam mögött.

Vagy talán…csak talán…egy kis hang súgta a fejemben. Ez nem vicc, bolond. Talán ő tényleg aggódik miattad. Nem ez volt az első, hogy megerőltető volt neki megvédenie téged.

Sóhajtottam.

Az „utána” autót még nem láttam.  Azt elrejtették mélyen egy sötét sarokban Cullenék garázsában. Tudtam, hogy a legtöbb ember mostanra megleste volna, de én tényleg nem akartam tudni. Valószínűleg nincs páncélzat azon a kocsin, mert nekem nem lesz rá szükségem a nászút után.

A virtuális elpusztíthatatlanság csak egy a sok mellékes dologból, amit nagyon vártam. A legjobb rész abból, hogy Cullen vagy nem a drága autók és a lenyűgöző hitelkártyák voltak.

-Hé. – szólt a magas férfi, tölcsért csinálva a kezéból az üvegen, úgy próbált benézni. -Végeztünk. Nagyon köszönjük!

-Szívesen. – szóltam vissza és feszülten elindítottam a motort, enyhén nyomtam, nagyon finoman a gázpedált.

Mindegy hányszor hajtottam le az otthonos úton hazafelé, még mindig nem tudtam nem észrevenni a szórólapokat a háttérben. Mindegyik telefonpóznára és utcai jelzőtáblákra voltak ragasztva, olyan volt, mint egy friss pofon az arcba. Egy jól megérdemelt pofon az arcba. Az agyam visszaszívott mindent, amit közvetlenül előtte gondoltam. Nem tudtam kikerülni ezt az utat. Nem tudtam…a képek a kedvenc szerelőmről rendszeresen visszahúztak a múltba.

A legjobb barátom. Az én Jacobom.

A LÁTTA EZT A FIÚT? szórólapok nem Jacob apjának ötlete volt. Ez az én apámé volt, aki rengeteg szórólapot nyomtatott és az egész városban kirakta őket. És nem csak Forks-ban, hanem Port Angeles-ben, Sequim-ben, Hoquiam-ban, Aberdeen-ben és minden más Olympic Peninsulai városban. Meggyőződött arről, hogy a Washington állambeli rendőrállomások falain is kinn van. A saját örsén volt egy egész parafaáblája, ami Jacob megtalálására szentelt. A tábla jórészt üres volt, ami nagyon csalódottá tette. Apunak leginkább a reagálás hiánya okozott csalódást. A legjobban Billy-ben, Jacob apjában és egyben legjobb barátjában csalódott. Billy nem akart belekeveredni a 16 éves "szökevény" keresésébe. Billy megtagadta a szórólapok kirakását La Push-ban, a rezervátum tengertpartján, ami Jacob otthona volt. Külsőleg beletörődött Jacob eltünésébe, mintha nem is létezett volna. Szerinte, Jacob felnőtt. Hazajön, ha akar.

Billy álláspontja nyugtalanított. Nem raktam ki sehova szórólapokat. Mert mindketten, Billy és én is tudtuk Jacob hol van, és tudtuk azt is, hogy senki sem látta ezt a fiút. A szórólapok kitétele a szokásos nagy, kövér gombócott okozta volna a torkomban, a szokásos szúró könnyeket a szemeimben, és örültem, hogy Edward odakint vadászik ezen a szombaton. Ha Edward látná a reakciómat, csak ő is szörnyen érezné magát.

Persze, volt hátránya annak, hogy szombat volt. Ahogy lassan és óvatosan befordultam az utcámban, megláttam az apám járörkocsiját a házunk előtt. Megint elugrott halászni. Még mindig duzzogott az esküvő miatt. Tehát nem tudtam használni a benti telefont. De nekem hívnom kellett...

Leparkoltam a járdaszegélynél, a Chevy szobor mögött és előhúztam a telefont a kesztyűtartóból, amit Edward adott nekem veszély esetére. Tárcsáztam, hosszan a "vége" gombon tartva az ujjam, míg a telefon csöngött. Elővigyázatosságból.

-Hallo?- Seth Clearwater vette fel, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Mindig nyuszi voltam beszélni a nővérével, Leah-val. A szavai "leharapták" a fejem, mikor Leah beleszólt.

-Hé, Seth, itt Bella.

-Oh, szia, Bella! Hogy vagy?

-Jól.

-Friss hírek miatt hívsz?

-Médium vagy.

-Nem igazán. Nem vagyok Alice. Csak kiszámítható vagy. – viccelt. A Quileute falka és La Push között csak Seth érezte jól magát, főleg, mikor megemlítette Cullenék nevét. Egyedül viccelődött ezeken a dolgokon, különösen a majdnem-mindentudó-sógornőmön.

-Tudom.-hezitáltam kicsit.-Hogy van?

Seth sóhajtott.

-Úgy, mint mindig. Nem fog beszélni, pedig mi tudjuk, hogy hall minket. Tudod, próbál nem emberként gondolkodni. Csak az ösztöneit követi.

-Tudod, hol van most?

-Valahol Észak-kanadában. Nem tudom megmondani melyik részen. Nem nagyon figyel az állam nevére.

-Bármi utalás…

-Nem jön haza, Bella. Sajnálom.

Nyeltem.

-Oké, Seth. Tudtam azelőtt, hogy megkérdeztem. Nem tehetek róla, hogy segíteni akarok.

-Igen. Mi mind ugyanazt szeretnénk.

-Köszi, hogy beszéltél velem, Seth. Tudom, hogy a többiek nehezen élik ezt meg.

-Nem a legnagyobb rajongóim. – felelte vidáman. – Hülyeség, szerintem. Jacob választott, te választottál. Jake-nek nem tetszik a hozzáállásunk. Persze, az sem villanyoztam fel, hogy láttad rajta.

-Nem beszélt veled?-ziháltam.

-Nem tud elrejteni mindent előlünk, pedig keményen próbálja.

Szóval Jacob tudta, hogy aggódom. Nem voltam biztos abban, hogy mit érzek. Nos, legalább ő tudta, nem tüntem el teljesen a napnyugtában és feleljettem el őt. lehet elképzelte, képes rá.

-Feltételezem, látlak az… esküvőn. –mondtam, kipréselve a szót a fogamon keresztül.

-Igen, és én anyu ott leszünk. Jó, hogy meghívtál minket.

Megmosolyogtam a lelkesedést a hangjában. Bár meghívni Clearwateréket Edward ötlete volt, örültem, hogy gondolt rá. Jó lenne, ha Seth ott lenne. Egy kapocs, bár vékony, az elveszett vőfélyemmel.

-Nem lenne ugyanaz nélküled.

-Mondd meg Edward-nak, hogy üdvözlöm, oké?

-Persze.

Megráztam a fejem. A barátság, amit Edward és Seth között kialakult valahogy még mindig megilyesztett. Ez egy biztosíték volt, bár a dolgoknak nem így kellene lenniük. A vámpírok és a vérfarkasok, köszönik szépen, ki tudtak jönni egymással, ebben egy véleményen voltak. Nem mindenkinek tetszett ez az ötlet.

-Ah. – mondta Seth, a hangja egy oktávval feljebb lépett. – Leah hazajött.

-Oh, szia!

A vonal megszakadt. Otthagytam az ülésen és felkészítettem magam szellemileg, hogy belépjek a házba, ahol Charlie várt. Szegény apunak annyi mindennel kellett foglalkoznia. Jacob-a-szökevény volt a tetőpont a túlterheltségben.  Majdnem úgy aggódott miattam, az ő éppen-hogy-törvényesen-felnőtt lánya miatt, aki Mrs.-é válik pár napon belül.

Lassan sétáltam keresztül a fényárban, miközben arra az éjszakára gondoltam, mikor elmondtuk neki. Mikor Charlie motorcsónakja bejelentette a visszatérését, a gyűrű hirtelen száz fontos súlyú lett az ujjamon Bele akartam rakni a bal kezem a zsebembe vagy talán ráülni, de Edward hideg, kemény fogása elöl tartotta.

-Ne idegeskedj, Bella. Gondolj arra, hogy nem gyilkosságot jelentesz be.

-Könnyű mondani.

Hallottam apám csizmáinak vészjósló hangját a bejáratnál. A kulcs csörgött a már nyitott ajtóban. A hangja arra horrorfilmrészletre emlékeztetett, mikor az áldozat rájön, hogy elfejtette bezárni az ajtót.

-Nyugodj meg, Bella. – suttogta Edward, hallva a gyorsuló szívdobogásom.

Az ajtó nekivágódott a falnak, én meghátráltam, mintha bűnös lennék.

-Hé, Charlie. – szólt teljesen nyugodtan Edward.

-Nem!-tiltakoztam a lélegzetem alatt.

-Mi? – suttogott vissza Edward.

-Várj, míg felakasztja a fegyverét.

Edward kuncogott és hátrasimította bronzos haját. Charlie a sarok felöl jött, még mindig az egyenruhában, még mindig felfegyverzetten, és megpróbált nem grimaszolni, mikor meglátott minket a kanapén ülni. Mostanában sok erőfeszítést tett, hogy megkedvelje Edward-ot. Persze, ezután a bejelentés után biztos volt, hogy azonnal befejezi az erőlködést.

-Hé gyerekek, Mi újság?

-Beszélni akarunk veled.-mondta Edward. – Van néhány jó hírünk.

Charlie arckifejezése barátságosból azonnal feszültté vállt.

-Jó hírek? – dörmögte Charlie, keresztülnézve rajtam.

-Ülj le, apu.

Felemelte egyik szemöldökét, öt másodpercig engem bámult, majd hátradőlt a székben és egyenesen ránk figyelt.

-Nem kell aggódnod, apu.-mondtam azonnal megszakítva a csendet.-Minden oké.

Edward grimaszolt és tudtam, hogy ez az oké szóra vonatkozott. Valószínűleg jobban használt volna valami, mint csodálatos vagy tökéletes, vagy dicsőséges.

-Biztos, Bella, biztos. Ha minden a legnagyobb rendben, mik azok az izzadság cseppek a homlokodon?

Elnéztem a mogorva tekintetéből, alázatosan Edwardra, és ösztönösen letöröltem a homlokomról a bizonyítékot.

-Terhes vagy! – robbant ki Charlie-ból. – Terhes vagy, ugye?

Bár a kérdést nekem szánta, dühösen nézett Edward-ra, és megesküdtem volna, hogy láttam a kezeit a fegyver felé mozdulni.

-Nem, persze, hogy nem! – meg akartam bökni Edwardot a bordáinál, de tudtam, hogy az csak nekem okozna horzsolást.

Mondtam Edward-nak, hogy az emberek, egyből erre a következtetésre jutnak! Épelméjű emberek mi mást gondolhatnának arról, hogy 18 évesen megházasodik valaki? (forgattam a szemeim a válaszára. Szerelem. Persze.)

Charlie szikrázó tekintete megvilágosodott. Eléggé jól ismerte az arckifejezéseimet, mikor elmondom az igazságot, és most hitt nekem.

-Oh. Sajnálom.

-Bocsánatkérés elfogadva.

Hosszú szünet következett. Eután, rájöttem, mindenki arra vár, hogy mondjak valamit. Rémülten felnéztem Edward-ra. Nem tudtam, hogy mondjam ki a szavakat. Rám mosolygott, azután kihúzta magát és apához fordult.

-Charlie, tudom, hogy nem úgy tettem, ahogy kellene. Tradícionálisan, nekem először meg kellett volna kérdeznem téged. Nem gondolok semmi tiszteségtelenségre, de mióta Bella igent mondott, én nem akarom az esélyt csökkenteni, így nem a kezét kérem tőled, hanem az áldásodat. Összeházasodunk, Charlie. Jobban szeretem őt, mint a világon bármit, jobban, mint az életemet, és valami csoda által, ő is szeret engem. Áldásodat adod ránk?

Nagyon nyugodtnak, biztosnak hangzott. Míközben hallottam a teljes bizalmat a hangjában, egy ritka pillanatát tapasztaltam a bepillantásnak. Láttam, hogy keresi a megfelelő szavakat. Ezután észrevettem Charlie arcán, hogy pillantása a gyűrűre esett. Visszatartottam a lélegzetem, amíg a bőre színt váltott. Világosból vörösre, vörösről lilára, liláról kékre. Elkezdtem felállni, nem voltam biztos abban, mit teszek; talán használom a Heimlich manővert meggyőződni arról, hogy nem fuldoklik, de Edward megszorította kezem és mormolt egy "adj neki egy percet"-et, szóval vártam, hogy megszólaljon. A csend sokkal hosszabb volt. Majd, fokozatosan, árnyalatonként Charlie színe visszatért a normálisba. Ajkait és szemöldökei összehúzta. Felismertem a "mélyen gondolkodó" kifejezést. Sokáig gondolkodott kettőnkről, és éreztem, hogy Edward megnyugszik mellettem.

-Sejtettem, nem lepődtem meg annyira. - mormolta Charlie. -Tudtam, hogy nekem elég hamar kell majd valamivel, mint ez, foglalkoznom.

Kifújtam magam.

-Biztos vagy benne?-kérdezte Charlie dühösen rám nézve.

-Száz százalékig biztos vagyok Edward-ban.-mondtam anélkül, hogy gondolkoztam volna.

-Házasság, tényleg? Miért van ez a siettség?-szeme gyanúsan nézett engem.

A siettség volt az igazi ok, mert minden egyes nappal közelebb értem a 19-hez, míg Edward maradt az a 17 éves tökéletesség, ami volt kilencven éven keresztül. Nem, nem ez volt a fő tényező, amiért házasságra adtam a fejem, hanem mert a házasság volt a feltétel a finom és gubancos kompromisszumban, amit Edward és én kötöttünk, hogy elérjem, változtasson át halandóból halhatatlanná. De ezeket a dolgokat nem tudtam Charlie-nak megmagyarázni.

-Együtt megyünk a Dartmouth-ra, Charlie.-emlékeztette Edward. - Szeretném jól csinálni, a helyes módon. Ez volt az oka. - vont vállat.

Ő nem túlzott; a II. világháború alatt megszerzett szellemben éltek. Charlie oldalra húzta száját. Szavakat kereset, hogy vitatkozzon. De mit mondhatna? Jobban szeretném, hogy először bűnben élj? Ő egy apa; a kezei meg voltak kötve.

-Tudtam, hogy ez lesz. – motyogta magában. Majd hirtelen az arca tökéletesen sima és üres lett.

-Apu?- szóltam aggódva. Ránéztem Edwar-dra, de nem tudtam olvasni az ő arcáról sem, aput nézte.

-Ha!-robbant ki Charlie-ból. Felugrottam az ülésemből. – Hahaha!

Hitetlenül bámultam, amint Charlie görnyedve nevetett; egész teste reszketett benne. Edwardra néztem a magyarázatért, de Edward összeszorította ajkait, próbálta a nevetést magában tartani.

-Okay, rendben. – fuldoklott Charlie. – Házasság. – újabb nevetésbe remegett bele. – De…

-De mi? – kérdeztem.

-De neked kell elmondanod az anyádnak. Én nem mondok egy szót sem Renee-nek! Mind a tiéd! – hangos nevetésben tört ki.

A kezemet a kilincsen tartottam, mosolyogtam. Persze Charlie szavai megrémítettek engem. Az utolsó végzet: elmondani Renne-nek. A korai házasság a fekete listájának tetején állt megelőzve a kölyökkutyák leforrázásánál. Ki láthatná előre válaszát? Én nem. Persze Charlie sem. Talán Alice, de nem gondoltam arra, hogy megkérdezem őt.

-Nos, Bella. – mondta Renee, miután eldadogtam a lehetséges szavakat: Hozzámegyek Edward-hoz. Túl sokat vártál, hogy elmondd nekem. A repülőjegyek csak drágábbak lettek. Ohh. – zsörtölődött. – Gondolod Phil stábja elmegy? El fogja rontani a képeket, ha nem öltönyben lesz…

-Várj egy kicsit, anyu. – ziháltam. Mit gondolsz, miért vártam ennyit? Én csak el-el…- nem voltam képes kimondani az elfoglalt szót. – vártam, hogy a dolgok rendeződjenek, tudod, ma.

-Ma? Tényleg? Ez a meglepetés. Feltételeztem.

-Mit feltételeztél? Mit feltételeztél?

-Nos, mikor meglátogattál áprilisban, úgy tűnt a dolgok eléggé összeforrtak, ha tudod, mire gondolok. Nem nehéz rajtad kiigazodni, édesem. De nem mondtam semmit, mert tudtam, az nem vezet semmi jóra. Pontosan olyan vagy, mint Charlie. – sóhajtott lemondóan. – ha eldöntesz valamit, nincs más út. Persze, pontosan úgy, mint Charlie, te is kiállsz a döntéseid mellett.

És ekkor kimondta az utolsó dolgot, amit valaha hallanék az anyámtól.

-Ne kövesd el a hibáimat, Bella. Úgy gondolom ez az, amiért félsz tőlem. - kuncogott. – Amit gondolok. És tudom, mondtam sok dolgot a házasságról és hülyeségeket, és nem vonom vissza őket, de rá kell jönnöd, hogy azok a dolgok csak rám vonatkoznak. Te teljesen más ember vagy, mint én. Te elköveted a saját hibáidat, és biztos vagyok benne, hogy lesz olyan rész az életedben, amit sajnálni fogsz. De az elkötelezettség sosem volt problémád, kicsim. Neked több esélyed van arra, hogy ez működjön, mint a legtöbb negyven évesnek, akit ismerek. – nevetett újra Renee. – Az én kicsi középkorú gyerekem. Szerencse, hogy találtál egy másik öreg lelket.

-Te nem vagy… mérges? Nem gondolod, hogy ez egy hatalmas hiba?

-Nos, biztos azt kívánnám, hogy várj pár évet. Azt gondolom, úgy látom, elég öreg vagyok, hogy anyós legyek, nem? Ne válaszolj. De ez nem rólam szól. Ez rólad szól. Boldog vagy?

-Nem tudom. Én testen-kívül-lebegőnek érzem magam éppen.

Renee kuncogott.

-Boldoggá tesz téged, Bella?

-Igen, de…

-Akarsz valaha valaki mást?

-Nem, de…

-De mi?

-De nem fogod azt mondani, hogy ez olyan, mint minden más szerelmes tizenéves szerelme?

-Te sosem voltál tizenéves, kcisim. Tudod, mi a legjobb neked.

Az elmúlt néhány hétben, Renee váratlanul belevetette magát az esküvő tervezésébe. Edward anyjával, Esme-vel, mindennap órákat töltöttek telefonálással. Nem voltak rokonok közötti nézeteltérések. Renee imádta Esme-t, de kételkedtem abban, hogy bárki megértené ezt a szeretetreméltó majdnem-anyós kapcsolatot. Ez máris aggasztani kezdett. Edward családja és az enyém együtt gondoskodott az esküvőről anélkül, hogy én tennék vagy tudnék bármit tenni, vagy sokáig gondolkoznék.

Charlie természetesen dühös volt, de az édes része az volt, hogy nem rám. Renne volt az áruló. Arra számított, hogy a játszma nehéz lesz. Mit tehetne most, mikor az utolsó fenyegetettség - elmondani anyunak - teljesen alaptalannak bizonyult. Nem tudott semmit se tenni, és tudta ezt. Úgyhogy a ház körül lézengett, és olyasmiket motyogott, hogy hogy volt képes megbízni bárkiben is a világon…

-Apu? – szóltam, mikor benyitottam a bejárati ajtón. – Itthon vagyok.

-Várj csak, Bells, maradj ott.

-Hm? – kérdeztem automatikusan.

-Adj egy percet. Ouch, add ide nekem, Alice.

Alice?

-Sajnálom, Charlie. – válaszolt Alice trillázó hangja. – Jól vagy?

-Vérzem.

-Jól vagy. Nem repedt meg a bőr. Higyj nekem.

-Mi folyik ott? – kérdeztem hezitálva a bejáratnál.

-Harminc másodperc, kérlek, Bella. – mondta Alice. – A türelmed meg lesz jutalmazva.

-Hm… - tette hozzá Charlie.

A lábamon kopogtam, számoltam mindegyik ütést. Mielőtt a harminchoz értem volna, Alice megszólalt.

-Oké, Bella, bejöhetsz.

Elővigyázatosan mozogtam, megkerülve a kis sarkot a nappaliba menet.

-Oh. – fújtam. – Oh. Apu. nem tűnsz…

-Ostobának? – szakított félbe Charlie.

-Inkább azt gondoltam, hogy udvarias.

Charlie elpirult. Alice megfogta a könyökét és behúzta egy lassú forgásba, megmutatva ezzel a sápadt szürke öltönyt.

-Szedd le rólam, Alice. Idiótán nézek ki.

-Senki sem, akit én öltöztetek, néz ki idiótának.

-Igaza van, apu. Mesésen nézel ki! Mi az alkalom?

Alice forgatta a szemét.

-Az utolsó simítások. Kettőtökért.

Először lehámoztam tekintetem a szokatlanul elegáns Charlie-ról és megláttam egy fehér ruhazsákot gondosan letéve a kanapéra.

-Ahh…

-Menj a boldog helyed felé. Nem fog sokáig tartani. - Vettem egy mély lélegzetet és becsuktam a szemeim. Miközben csukva tartottam őket, megbotlottam a lépcsőn a szobám felé menet. Fehérneműre vetkőztem és kiegyenesítettem a karjaim.

-Azt hitted, hogy bambuszszálkákat raktam a körmeid alá? -motyogta Alice magában, ahogy engem követett. Nem figyeltem rá. A boldog helyemen voltam.

Az én boldog helyemen, ahol az egész esküvői kellemetlenségnek vége volt és kész. Mögöttem voltak. A már elfojtott és elfelejtett dolgok. Egyedül voltunk, csak Edward és én. A beállítás homályos volt és állandóan mozgott. Ez hasonlított a felhővel borított ködös városra egy antarktiszi éjjelen-mert Edward a nászutunk helyszínét titokban tartotta, azt akarta, hogy meglepetés legyen. De engem ez nem különösebben érdekelt.

Edward és én együtt voltunk és én a kompromisszum rám eső részét teljesítettem. Összeházasodom vele. Ez nagy dolog volt. És el is fogadtam minden felháborító ajándékát és habár hiábavalóan, bejelentkeztem ősszel a Dartmouth Főiskolára. Most ő következett. Mielőtt vámpírrá változtat engem - az ő nagy kompromisszuma - neki volt még egy másik nagy kikötése.

Edwardnak volt egy kis aggodalma az emberi dolgok iránt, amit fel kéne adnom, azt akarta tapasztaljam meg azokat. A legtöbbjük - például az iskolabál - nekem ostobának tűnt. Csak egyetlen egy emberi dolog hiánya miatt aggódtam. Természetesen ez volt az a valami, amire azt kívánta, bárcsak teljesen elfelejteném.

Nos, itt volt az a dolog. Tudtam egy kicsit arról, amivé válni készültem és én már nem volnék emberi.  Első kézből láttam újszülött vámpírokat és hallottam azokról a családi történetekről, amik korai vad napjaikról szóltak. Több évig a legnagyobb jellemvonás a szomjúság, és ez elég sok időt venne igénybe, mielőtt újra én lennék. Rádaásul mikor már kontrolálom magam, sosem éreznék úgy, mint most érzek.

Emberi...és szenvedélyes szerelemben. Egy teljes tapasztalatot akartam mielőtt kereskedem a melegségemmel, törékeny, feromon-rostált testemmel valami szépért, erősért...és ismeretlenért. Egy igazi nászútra akartam menni Edward-al. És annak ellenére, hogy ő veszélyeztet engem azzal, beleegyezett, hogy megpróbálja.

Én csak bizonytalan voltam Alice tájékozottságában és a ruhában és a szatén simulásában a bőrömön. Engem pillanatnyilag nem érdekelt, hogy az egész város rólam beszélt. Nem gondoltam a látványosságra, amit én nemsokára adok. Nem aggódtam amiatt, hogy megbotlom a vonaton vagy nevetek a rossz pillanatkor vagy azon, hogy túl fiatal vagyok, vagy a bámészkodó közönség miatt vagy a kimaradt üres ülés miatt vagy amiatt, hogy hol lehet a legjobb barátom. Én Edward-al voltam a boldog helyemen.

 

2. A hosszú éjszaka

(fordította:szozsa[Zsani])

„ Már most hiányzol”

„ Nem muszáj mennem. Maradhatok”

„Mmm”

Egy hosszú, csendes pillanat volt, csak a szívem kalapált, szabálytalan légzésünk ritmusa, ajkaing suttogásának megindító összhangja.

Néha annyira könnyű volt elfelejteni, hogy egy vámpírt csókoltam meg. Mert ő átlagosnak vagy emberinek látszott. Soha egy másodpercre sem tudtam elfelejteni, hogy akit a karjaimban ölelek inkább angyal, mint ember – de mivel elérte hogy semmi ne tűnjön fel abból hogy az ajkai  nem tudnak ellen állni az ajkaimnak, az arcomnak, a torkomnak. Állítása szerint túl kísértetiesen vágyakozott a véremre, de az ötletet elvetette, mert én kitudtam gyógyítani bármilyen eziránti vágyából. De tudtam, hogy a vérem szaga által okozott fájdalom még mindig égette a torkát, mintha lángokat lélegzett volna be.

Kinyitottam a szemeim az övéi is kinyiltak, keresgélve nézve az arcomat. Semmi értelme nem volt mikor így nézett rám. Kedvelte, hogy én a díj voltam inkább, mint a felháborítóan szerencsés nyertes.

A tekinteteink egy pillanatra egybeforrtak, arany szemei annyira mélyek voltak, mint a képzeletemben egészen a lelkéig láttam a szemein keresztül. Ostobának tűnt az a tény, hogy nem létezik a lelke – ez kérdés sem lehetett, még akkor is ha ő vámpír volt. Neki volt a leggyönyörűbb lelke, gyönyörűbb a ragyogó elméjénél vagy az összehasonlíthatatlan arcánál vagy a ragyogó testénél.

Viszonozta a pillantást, mintha ő is látná a lelkemet és mindha szeretné amit lát.

Nem tudott olvasni a gondolataimban, bár ezt rajtam kívűl minenki máséban megtudta tenni.  Ki tudja hogy miért – valami műdödési hiba volt az agyamban, ami immunissá tett minden olyan rendkívüli és ijesztő dolgokhoz, amit néhány halhatalan tudott. ( Csak az elmém volt immunis, a testem még mindig a vámpíroknak volt alávetve, olyan képességekkel, amik műdödtek, Edward kivétel volt. ) De én komolyan  hálás voltam ennek a meghibásodásnak, ez volt az ami titokban tartotta a gondolataimat. Így is kínos volt gondolkodni a lehetőségeimen.

Vonzottam az arcát, hogy ismét az enyém legyen.

„ Határozott maradás” mormolta egy pillanattal később.

„ Nem, nem. Ez a legény búcsúztatód. Menned kell.”

Mondtam a szavakat, de a jobb kezem újjai a bronz hajába zárultak. Bal kezemmel pedig szorosabban öleltem a hátát. Hűvös kezei símogatták az arcomat.

„ Legénybúcsúztatót azoknak tartanak, akik, hogy látják a múlást és övék ez az egyetlen nap. Én pedig nem is lehetnék lelkesebb hogy az enyém leszel. Ez nem is volt kérdés soha.

„Igaz” Leheltem elkábulva a hideg nyakától. Ez bájos volt, közel a boldogságomhoz. Charlie

 tudatlanul aludt a szobájában, ami majdnem ugyanolyan jó volt, mint egyedül lenni. Összekuporodtunk a pici ágyamon, összehúzódtunk amennyire csak lehetséges volt, mint az afgán emberek arcán lévő kötés úgy vette körül testemet a teste. Utáltam, hogy használnom kellet a takarót, de az eléggé tönkretette a romantikát, mikor elkezdett vacogni a fogam. Charlie érszre fogja venni, ha én fázom a meleg augusztusban. Legalább engem bugyolálni kellett, Edward inge a padlón volt, soha nem döbbentem meg ennyire attól, hogy a teste milyen tökéletes volt – fehér, hűvös és márványként fénylő. A kezemmel játszadoztam kőmellkasán, követtem a lapos, sima mellkasának vonalát, ami bámulatos volt. Egy könnyed borzongás futott keresztül rajta és az ajkai ismét az enyémeket keresték. Óvatosan megengedtem, hogy tükörsima ajkait nyelvem hegyével simíthassam végig, ismét sójahott.  Édes lehelete – hideg és finom volt -  hullámként ért az arcomhoz.

Elhúzódott – az az automatikus válasz erre, hogy túl messzire mentek a dolgok, az azonnali reakciói, amikor már akaratosan folytatni akarta.

„Várj!” Mondtam miközben a vállait fogva közelebb húztam magamhoz, az egyik lábammal lerúgtam a dereka körül lévő takarót. „ A gyakorlat teszi a mestert”

Kuncogott. „Nos akkor nekünk határozottan közel kellene lennünk a tökéleshez, nem így van? Aludtál egyáltalán az elmúlt hónapban?”

„De ez a főpróba” Emlékeztettem, „És különben is csak gyakorloltunk néhány bizonyos jelenetet. Most nincs itt az ideje annak, hogy biztosra menjünk”

Azt gondoltam, hogy nevetni fog, de nem válaszolt a teste mozdulatlan volt, hirtelen feszült. A szeme folyós aranyszíne, megkeményedett. Átgondoltam a szavamaimat, és rájöttem, hogy valójában ő mit hallott bennük.

„ Bella…”

„ Ne indítsd el ezt megint” mondtam „ A megállapodás egy megállapodás”

„Túl nehéz összpontosítani, amir velem vagy. Én – én nem tudok tisztán gondolkodni ilyenkor, és képtelen leszek kontrollálni magamat. Meg fogsz sebesülni.”

„Én jól leszek”

„Bella”

„Shhh”Nyomtam az ajkaimat az övéhez és ezzel sikerült leállítanom kétségbeesett támadását. Az előtt hallottam ezt, hogy ő nem jutott ki ebből az alkuból. Nem én ragaszkodtam ahhoz, hogy először hozzámenjek. Megcsókolt aztán egy pillanatra meghátrált, de meg tudtam mondani hogy nem az volt már mint azelőtt. Aggasztó, mindig aggasztó. Hogy ez mennyivel másabb volna ha nem lenne szükséges miattam aggódnia. Mit csinálna szabadidejében? Kapnia kell egy új hobbit.

„Hogy vannak a lábaid?” kérdezte.

Miközben tudtam, hogy nem szószerint érti, válaszoltam „Pirítós melegen”

„ Valóban? Semmi második gondolat? Még nincs túl késő megváltoztatni a gondolataid.”

„Próbálsz megszabadulni tőlem?”

Kuncogott. „ Csak biztosra megyek. Nem akarom azt, hogy bármit is tegyél addig, amíg nem vagy biztos magadban.”

„Biztos vagyok benned. A többit meg át tudom élni.”

Habozott, azon töprengtem, hogy nehogy megint ostobán szóljam el magam.

„Tudod?”

„Nem gondoltam meg magam az esküvővel kapcsolatban – pozitívan állok ahhoz is, hogy a lelkiismeretfurdalásod ellenére életben fogok maradni – de később mi lesz Renée-vel? Mi lesz Charlie-val?”

Sóhajtottam. „Hiányozni fognak.” Rosszabb lesz, hogy én is hiányozni fogok nekik, de én nem akarom hogy fellobbanjanak az érzelmi.

„Angela és Ben és Jessica és Mike”

„ A barátaim is hiányozni fognak” Mosolyogtam a sötétben. „ Különösen Mike. Oh Mike! Hogyan folytassam?”

Mostmár morgott. Nevettem, de mégis komoly voltam.

„Edward, mi túl voltunk ezen és túl is leszünk. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de ez az amit akarok. Akarlak és akarlak téged örökkön örökké. Egy élet nem elég nekem belőled.”

„Örökre tizennyolc évesnek maradni” Suttogta.

„Minden nő egy valóra vált álom”  Kötekedett.

„Soha nem változni…soha nem mozgatni a csatárt”

„ Ez mit jelent?”

Lassan válaszolt. „Emlékszel, amikor elmondtuk Charlie-nak hogy összeházasodunk? És ő terhesnek gondolt téged?”

„És arra gondolt, hogy lelő téged?” Nevetve találgattam. „ Bevallom másodjára, őszíntén fontolóra vette”

Nem válaszolt. „Mi, Edward?”

„Én csak igazság szerint…nos én csak úgy gondolom, hogy igaza lett volna”

„Gah” Ziháltam.

„ Annyira tudott valamit, ami miatt igaza tudott lenni. Nekünk is lett volna több lehetőségünk. Utálom, hogy elkell vennem tőled ezt a lehetőséget.”

Vártam egy percet. „Tudom, hogy mit teszek.”

„Hogyan tudhatnád Bella? Nézz anyámra és a nővéremre. Ez nem is olyan könnyű áldozat, mint amennyire hinnéd.”

„Esme és Rosalie éppen, hogy csak boldogul. Ha ez később probláma lenne, tudjuk, hogy mit kell tennünk Esme örökbefogad.”

Sóhajtott, majd hangja vaddá változott. Ez így nem igazság! Nem akarok belőled áldozatot gyártani. Én dolgokat akarok adni neked és dolgokat akarok elvenni tőled. De a jövődet nem akarom ellopni. Ha voltam emberi – Az ajkai fölé emeltem kezeim. „ Te a jövőm vagy.”

„Sajnálom. Szomorúnak hangzott, ugye? Kell lennie egy kis lelki erőnek.”

„ A lábaid hidegek?”

„Nem abban az értelemben. Száz évet vártam önre, Miss Swan. – Az esküvői szertartás az egy olyan dolog -’’ Szünetett tartott, majd folytatta –„Oh a szerelem az egy szent dolog.”

„Mi a baj?” Csikorgatta fogait. „Nem kell hívnod a testvéreimet. Látszólag Emmett és Jasper ma nem engedik hogy ma itt maradjak” Közelebb húztam magamhoz még egy másodpercre majd elengedtem. Nem kérhettem, hogy nyerjen Emettel szemben. „Jó szórakozást”

Nyikorgás hallatszott az ablak felől – valaki acélkörmeivel szándékosan megkarcolta az üveget, szörnyű volt, a hang átjárta a fülemet, még a gerincem is beleremegett.

„ Ha nem küldöd ki Edwardot” sziszegte Emmett fenyegetően - még mindig láthatatlanul az éjszakában – „Utána bejövünk”

„ Megy már” nevettem. „ Mielőtt be nem törnek a házba” –vetettem oda neki. Edward a szemeit forgatta, de egy könyebb mozdulattal lehajolt a lábaihoz az ingjéért. Lehajolt majd megcsókolta a homlokom.

„Aludnod kell. Holnap lesz a nagy nap.”

„Köszi! Ez biztos segít lenyugodnom.”

„Találkozunk az oltárnál”

„Fehérben leszek” Mosolyogtam, hogy ez milyen tökéletesen hangzott.

Nevetve mondta „Nagyon meggyőző” Azután hírtelen guggolásba hajolt – az izmai úgy tekeregteg, mint egy rugó. Eltűnt – nekiereszkedve az ablakomnak, gyorsan még a szemembe pillantott. Kinntről egy elnémított puffanást és Emett szitkozódását hallottam.

„Neked nem kellene megszidnod őt a késéséért.” Mormoltam magamban, miközben tudtam, hogy hallanak. Jasper arca töprengve nézett az ablakom fele a méz színű hajának ezüstje a felhőkön keresztül áthatoló gyenge holdfény hatására is erősen ragyogott.

„Ne aggódj Bella. Időben haza fogjuk vinni” Hirtelen nyugodtság áramlott szét a testemben, és lelkifurdalásom is jelentéktelennek tűnt. Jasper volt, a saját útját járta mint az ugyanolyan tehetséges Alice is rejtélyesen pontos jóslataival. Jasper adottsága meglehetősen hangulatosabb volt a jövőnél és lehetetlen volt ellenállni annak, hogy ne azt érezzem, amit ő akart.

Ügyetlenül felültem, még mindig összevoltam kuszálódva a takaróm alatt. „Jasper? A vámpírok hogyan tartják a legénybúcsút? Nem viszed el egy sztriptíz bárba, ugye?

„Ne mondj el neki semmit” Morogta Emmett lentről. Volt egy másik puffanás is és hallottam, hogy Edward halkan kuncog.

„Nyugi!” Felelte Jasper – és én megnyugodtam. „Nekünk Culleneknek meg van a saját verziónk. Mindössze néhány puma, és grizzly medve. Sokkal több, mint egy átlagos este lenne.”

Azon töprengtem, hogy képes leszek-e valaha fesztelenül kimondani „vegetáriánus” vámpír diéta.

 

„Köszi, Jasper” Kacsintott egyet, majd leengedte magát testvérei után.

Teljes csönd uralkodott kint. Charlie alig hallható horkolása keresztül búgott a falakon. Ledőltem a párnám, álmos voltam. Bámultam a holdfényben a kicsi szobám falait és a fehérített cölöpöket a nehéz fedelek alól. 

Az utolsó éjszakám ebben a szobában. Az utolsó éjjelem Isabella Swan-ként. Holnap este már Bella Cullen leszek. Bár ez az egész házassági megpróbáltatás tüske volt az oldalamban, azért mégis elkellett ismernem hogy kedvelem a hangzását.

 Megengedtem a gondolataimnak, hogy egy pillanatra tétlenül vándoroljanak, abban reménykedve, hogy közben elnyom az álom. Pár percig riasztónak találtam magamat, aggodalom, mely visszacsúszik a gyomromba, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Jasper távol volt és a kényelmes és békés érzések, mind eltüntek vele együtt.

Holnapi nap, nagyon hosszúnak ígérkezett. Rájöttem, hogy félelmeim többsége hülyeség volt – és nekem éppen saját magamom kellet túljutnom. A figyelem az élet egyik elkerülhetetlen része volt. Még mindig nem illettem bele a díszletbe. Mindazonáltal volt néhány eléggé klönleges aggodalmam, amik teljes mértékben érvényesek voltak. Először is ott volt az esküvői ruha sorozat. Alice világosan tudatomra adta művészi tehetségét és hogy le kell győznöm a gyakorlatiasságokat. Cullenék lépcsője mellett állva egy lehetetlennek tűnő ruha sorozattal.

Aztán ott volt a vendéglista.

Tanya családja, a denali klán a ceremónia előtt fog megérkezni.

Kényes lenne, hogy Tanya családja ugyanabban a teremben legyen mint a Quileute rezervátumból meghívott vendégek, Jacob apja és Clearwater-ék. A Denali klán nem volt valami rajongója a vérfarkasoknak. Valójában Tanya nővére, Irina nem tért magához az esküvő hallatán. Még mindig forralta a bosszúját a vérfarkasokkal szemben akik megölték a barátját Laurentet(Hisz csak engem akart megölni). Ennek a neheztelésnek köszönhetően, mikor Edward ennél a családnál dolgozott, mikor a szükség órája szólította. Ez azokkal a Quileute farkasokkal való valószínűtlen egyezmény volt, amik egész életükben spóroltak, mikor az újszülött vámpírok hordája támadott.

Edward megígérte, hogy nem lesznek veszélyesek a Quileute indiánok. Tanya és az egész családja – azonkívül Irina – szörnyen bűnösnek érezte magát ezért az átállásért. Egy kicsiny fegyverszünet kevés ár volt az adósságukhoz képest, de ez olyan ár volt, ami teljesen elő volt készítve, hogy fizessenek.

Volt egy nagy problémám és egy kisebb is: A törékeny önbecsülésem.

Azelőtt soha nem láttam Tanya-t, de biztos voltam benne, hogy találkozni vele nem lesz az egómnak kedvező tapasztalat. Egyszer mielőtt még valószínűleg megszülettem volna, bepróbálkozott Edwardnál – nem haragudtam és senkit nem is okoltam amiatt, hogy akarta őt. Ő még mindig szép és nagyon gyönyörű. Bár, Edward világosan – és elképzelhetetlenül – jobban szeret engem, akkor sem tudnám megállni, hogy összehasonlításokat végezzek. Morogtam egy keveset, míg Edward, aki tudta a gyengémet elérte, hogy bűntudatot is érezzek.

„Mi állunk a legközelebb hozzájuk, ezt ne felejtsd el, Bella. Még ennyi idő elteltével is árvának érzik magukat.”

Beleegyeztem, miközben egy grimaszt rejtettem el előle. Tanyaéknak nagy családjuk van, majdnem olyan nagy, mint a Culleneké. Volt közülük öt; Tanya, Kate és Irina, Carmen és Eleazar, akik később csatlakoztak, úgy mint például hozzánk Alice és Jasper, mindannyiukban megvolt az a vágy, hogy együttérzőbben éljenek, mint a normális vámpírok.

A teljes klánért, bár Tanya és nővérei ugyanazon az úton voltak, nyugodtak voltak egyedül. Gyászban is voltak. Még nagyon hosszú idővel ezelőtt, nekik szintén volt egy anyjuk. Eltudtam képzelni azt a lyukat, ami a családban kelezkezett. Elképzeltem, ahogy a Cullen családnak ezer év után elhagyná a teremtője a családot. Nem látnám azt ami most lenne.

Carlisle elmagyarázta Tanyaék történetét a néhány náluk töltött éjszaka alatt az egyikén. Tanya anyjának a története a 29 figyelmeztető mese közül az egyik volt, amelyik illusztrálja a szabályokat, melyekre nekem is szükségem volna, ha csatlakozom a halhatalan világban élni. Csak egy szabály van érvényben lényegében, ami már ezerszer meghiúsult: Tartsd a titkot

Tartani a titkot feltűnően nagy dolog volt – a megélhetést jelentette a Cullenek számára, mielőtt az emberek gyanítani nem kezdték, hogy nem öregednek. Vagy a figyelmes és kíváncsi emberek – étkezési időnél – az útnomádok, mint ahogy James és Victoria éltek. Az ahol Jasper barátai éltek Peter és Charlotte még átélte. Ez azt jelentette, hogy tartani kellet mindennek az irányítását, mint az olyan újszülött vámpírok, akiket létrehoztak, mint Jasper, amikor Maria-val élt. Victoria azon ötlete, hogy újszülött vámpírokat alkosson megbukott.

És ez azt jelentette, hogy nem kellet létre hozni néhány dolgot az első helyben, mert néhány teremtés irányíthatatlanná vált.

„Nem tudom Tanya édesanyjának a nevét”-ismerte be Carlisle az aranyszemei megegyeztek szőke hajának színével. Szomorúan emlékezett vissza Tanya fájdalmára. Soha nem beszélnek róla, ha el tudják kerülni azt, kézségesen soha nem tudnak rá gondolni.

A nő aki létrehozta Tanya-t, Irinát és Kate-et – aki szerette őket, azt hiszem – sok évvel korábban élt amikor én születtem, a halhatatlan gyerekek pestisének korában. Az, amit gondoltak azzal soha nem fogok tudni egyetérteni. Ők gyermekekből hoztak létre vámpírokat. Nyelnem kellett, hogy visszatartsam a gombócot a torkomban, mikor elképzeltem amit mondott.

„Gyönyörűek voltak” Magyarázott gyorsabban, miközben a reakcióimat figyelte, Carlisle.

„ Olyan megnyerőek, és elbűvölőek, el sem képzelheted mennyire. Nem tudtál a közelükben lenni, annélkül, hogy ne szeresd őket.”

„Mindazonáltal őket nem tudták tanítani. Fagyottak voltak a fejlesztés bármilyenszintjéhez, amiket addig megvalósítottak mielőtt megharapták őket. Imádni való kétévesek olyan kis gödröcskékkel és selypítésekkel, amik egy fél falut tudtak megsemmisíteni dührohamaik alkalmával. Ha éheztek, ettek és a figyelmeztető szavak nem tántorították el őket. Az emberek nem tudták megfékezni őket, rém történetek keringtek és a félelem tűzként terjedt tovább az emberek között.

„Tanya anyja is hozott létre ilyen gyereket, de az okát még a mái napig nem tudtam meg, hogy miért.” Vett egy mély lélegzetet, majd folytatta. „A Volturi is belekeveredett természetesen.”

Én meg mindig meghátráltam, mint ahogy mindig is teszem ennél a szónál, de persze az olasz vámpírok légiója  – a saját feltevéseik alapán – ez volt a központja ennek a történetnek. Nem létezne törvény, ha nem lenne büntetés, és nem létezne büntetés, ha senki nem hajtaná be. Az idősek Aro, Caius és Marco uralták a 30 Volturi erőt. Én csak egyszer találkoztam velük, de abban a pillanatban úgy látszott, hogy Aro azzal a elme-olvasás-ajándékával – egy érintés és tudta mindent gondolatát az elmének, amit valaha is gondolt. – ő volt az igazi vezető.

„A Volturi tanítani kezdte a halhatatlan gyerekeket Volterrában lévő otthonuknál és mindenfele a világon. Caius eldöntötte, hogy a fiatalok képtelenek megőrizni a titkot és így megkellett semmisíteni a vámpírgyermekeket.”

„Azt mondtam neked, hogy ezek a gyerekek szeretni valóak voltak, volt néhány boszorkánytanya – teljesen megtizedelve – akik megakarták védeni őket. A mészárlás nem volt olyan elterjedt, mint a déli háború, de a maga útjában pusztítóbb volt, mint bármi más. A hosszú ideje fenálló boszorkány tanyák, az öreg hagyományok, és barátok, egyszerre csak mind eltűntek. A halhatatlan gyerekeket még említeni sem szabadott, tabuvá váltak. „

„Amikor még a Volturiban élten, találkoztam két halhatatlan gyerekkel, tehát így első ézből tudtam meg vonzerejüket. Aro még sok éven keresztül próbálta tanítani a kicsiket a katasztrófa után, amit ők végeztek. Tudod a kíváncsiskodó természet, ő reményteli volt azzal szemben hogy ezek a teremtmények megszelidíthetők. De végül a döntés egyhangú volt, a halhatatlan gyerekek nem létezhetnek.”

„Ez minden. De a Denali nővérek anyjával kapcsolatban” folytatta az anyjukkal „Az nem teljesen világos ami vele történt” mondta Carlisle. „Tanya, Kate és Irina már teljesen elfelejtették a Volturit mikor az eljött értük egy nap. Az anyjukért és törvénytelen teremtésükért. A tudatlanság volt, ami megmentette Tanyat, és nővérei életét. Aro megéríntette őket és látta teljes ártatlanságukat, így őket nem büntették meg az anyjuk bűne miatt.”

„Azelőtt soha egyikük sem látta a fiút, és nem is álmodtak a léteéséről sem, amíg az egyik nap észrenem vették hogy megharapta az anyjuk karját. Csak az lehetett hogy az anyjuk titokban tartotta, hogy védelmezze a lányait. De vajon miért hozta őt létre elsőként? Ki volt ő, és mit gondolt miért tették ezt vele? Tanya és a többiek soha nem kapták meg erre a kérdések egyikére sem a választ. De nem kételkedtek abban hogy az anyjuk bűnős volt-e és soha nem gondolták, hogy nem bocsájtanak meg neki.

„Mikor Aro támogatta Tanyat, Irinát és Kate-et, Caius még mindig azt akarta, hogy a lányok égjenek. Társbűnösség miatt. Szerencsések voltak, Aro irgalmas volt velük. Tanya és a nővérei  szívből bocsánatot kértek, majd a törvény általi egészséges tisztelettel hagyták el a Volturi  köreit. „

Én nem vagyok biztos, hogy hol de úgy vettem észre, hogy az emlékek egy része beszéd közben álommá váltak. Az egyik pillanatban annak tűnt, miközben hallgattam Carlisle visszaemlékezésést. Egy darabig Carlisle arcát néztem, majd hirtelen egy pillanattal később már egy szürke, terméketlen mezőn voltam és vastag tömjént égettem a levegőben. De nem voltam egyedül.

A mező központjában lévő alakok összevisszasága mindegyiken csuklyás köpeny, ennek meg kellett volna rémíteni-e engem – ezek csak a Volturi tagjai lehettek és nekem csak az járt a fejemben, amit találkozásunkkor elrendeltek számomra. – De tudtam, ahogy néha befejeztem az álmaimat, hogy láthatatlan vagyok számukra.

A kupacok füstjének illata elért hozzám. Én felismertem az illatot és nem vizsgáltam át a dombokat közelebbről. Nem vágytam arra, hogy lássam az arcokat, hisz ezek olyan vámpírok voltak akiken már végrehajtották az ítéletet, féltem, hogy nehogy felismerjek valakit a parázsló máglya között.

Volturi tagjai körben álltak valami vagy valaki körül, hogy hangjaik nyugtalanságtól emelkedtek föl. Közelebb mentem a köpenyeikhez és kényszerített az álom, hogy meglássanak és ugyanolyan intenzitással vizsgálták azt is aki körükben volt. Gondosan csúszkáltam a magas, sziszegő halotti leplek között, végül megláttam vitájuk tárgyát, felálltam egy kis dombocskára.

Gyönyörű volt, imádni való, Carlisle igazság szerint tökéletesen mesélte el. A fiú egy totyogó két év körüli baba volt. Fényes barna fürtjei keretezték kerubi arcát. Remegett és szemeit becsukva, mintha túl rémült lenne ahhoz hogy végig nézze mi is történik, hogy a halál közelebb lesz minden egyes másodperccel.

Megütött valami, hogy nekem szükségem van arra, hogy megmentsek egyet azokból az édes, csinos és rémült gyerekek közül akit a Volturi elakart pusztítani, és akiknek az ereje már nem is számított volna nekem. Közéjük furakodtam nem törődve azzal, hogy jelenlétem zavarta volna őket. Törtetve szaladtam a fiú irányában.

Csak odatántorogtam, megálltam és tisztán láttam azt a dobűmbocskát amin ült.  Nem szikla, se nem föld volt, hanem egy halom lecsapolt, élettelen, emberi test. Túl későn vettem észre az ismerős arcokat. Mindet ismertem. – Angela, Ben, Jessica és Mike – és közvetlen az imádni való kisfiú alatt volt az apám és az anyám teteme.

A gyermek kinyitotta fényes, vérvörös szemeit.

3. A nagy nap

Kinyitottam a szemeimet. Néhány percen keresztül, csak ziháltam és forgolódtam, nehéz volt kitörnöm az álmomból. Az ég az ablakomból szürke volt és akkor sápadtból újra kezdtem rózsaszín lenni, vártam, hogy szívem lelassuljon. Amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy felébredtem, láttam ismerős, rendetlen szobámat, egy kicsit bosszús voltam magamra. Miért nem tudok az esküvőmről álmodni! Ez a megszállottságom egy zavaros történetet hozott az éjszakámba. Buzgón próbáltam lerázni a rémálmomat, felvettem a ruhámat és leszaladtam a konyhába, jóval azelőtt, hogy kellett volna. Először rendbe raktam a lakást, és amikor Charlie felébredt palacsintát sütöttem. Túlságosan ideges voltam, hogy reggelizni tudjak – életvidáman ücsörögtem, ameddig Charlie evett.

„Fel kell venned Mr. Weber-t háromkor” – emlékeztettem.

„Ma nincs más csak az, hogy elhozzam Mr. Webert, Bella. Nem valószínű, hogy el fogom felejteni a dolgomat.”

Charlie az egész napot kivette szabadságnak az esküvőmre, és  nagyon nyugodt volt. Hébe-hóba a szeme a beépített szekrényen lebegett titokban a lépcső alatt, ahol a horgászfelszerelést tartotta.

„Ez nem csak a munkád. Neked is illő ruhában kell lenned, szalonképesen.”

Haragos tekintetet vetett a tálban lévő gabonapehelyre, és motyogta a szavakat „majom öltöny” a lélegzete alatt. Valaki lelkesen kopogtatott a bejárati ajtón.

„Gondolom neked ez szörnyű,” – mondtam és fintorogtam. „Alice egész nap rajtam fog dolgozni.”

Charlie elgondolkozva bólintott, beleegyezett egy kisebb megpróbáltatásba. Megcsókoltam a feje búbját, amíg elmentem mellette – elpirult – és akkor tovább mentem az ajtóhoz, hogy beengedjem legjobb barátnőm és leendő nővérem. Alice rövid fekete haja a szokásos módon állt – sima volt és lesimult gyönyörű arcára,  amelyen egy kkülönös kifejezést véltem felfedezni. Kivonszolt engem a házból alig egy „Helló, Charlie” felkiáltással a válla fölött. Alice végignézett rajtam, amíg beszálltam a Porscheba.

„Oh, a pokolba, nézd a szemed!” – mondta szemrehányóan. „Mit csináltál? Fennt voltál egész éjszaka?”

„Majdnem.”

Haragos tekintetet lövellt rám. „Tudod, hogy mennyi időbe fog telni, amíg rendbehozlak, Bella – az én nyersanyagom vagy, rendbe kell hozzalak.”

„Nem ez nem hiszem, hogy neked gond. Nagyobb probléma ha álomba zuhanok az ünnepség alatt anélkül, hogy ki tudnám mondani, hogy „Akarom”, és akkor Edward el fog menekülni.”

Nevetett. „Hozzád vágom a csokrom, ha bezárod a szemed.”

„Köszi.”

„Egyébként bőven lesz időd aludni holnap a repülőgépen.”

Felemeltem a szemöldököm. Holnap, elmélkedtem. Ha mi megyünk ma éjszaka a fogadás után, és mi még holnap is repülőgépen leszünk…nos, mi nem Boise, vagy Idahoba megyünk. Edward nem adott nekem semmilyen célzást. Nem igazán izgultam a rejtély miatt, de különös volt, hogy nem tudtam hol fogok aludni holnap éjszaka, vagy remélhetőleg hol nem alszom…

Alice rájött, hogy ő most elárult valamit és rosszalotta a dolgot.

„Már készen van az összes csomagod.” – mondta, hogy kizökkentsen.

„Alice, kérlek enged meg, hogy a saját dolgaimat csomagoljam be.”

„Sok mindent becsomagoltam, ami a tiéd.”

„és te visszautasítottál egy vásárlást.”

„Kevesebb, mint 10 óra múlva hivatalosan is a nővérem leszel…ez idő alatt nem kell új ruhanemű.”

Haragosan bámultam ki a szélvédőn, amíg már majdnem a házhoz értünk.

„Még nem jöttek vissza?” – kérdeztem.

„Ne aggódj, itt lesz mielőtt a zene elindul. De te nem láthatod őt, mindegy, hogy mikor ér vissza. Mi ezt hagyományos módon fogjuk csinálni.”

Prüszköltem „Hagyomány!”

„Okay, a menyasszonyon és vőlegényen kívül!”

„Tudod, hogy már kukucskált.”

„Oh ne – én vagyok az egyetlen, aki látott téged a ruhádban. Nagyon vigyáztam, hogy mire gondolok, amikor a közelben volt.”

„Szóval” – mondtam, amikor mi befordultunk. „Látom a díszítést nem apróztad el.” Három mérfölddel az érkezésünk előtt már láttam a lámpák pislogását. Ezúttal fehér szatén selyem borította a lámpákat.

„Nem pazarolunk, nem szabad. Élvezd ki ezt, mert te nem fogod látni a belső díszítést, amíg nem jön el az idő.” – megrángatott az üres garázs felé a ház közepén, Emett nagy terepjárója mellett haladtunk el.

„Mióta nem láthatja a menyasszony a díszítést?” – tiltakoztam.

„Amióta én szervezem, akarom látni a hatást, amikor lejössz a lépcsőn.”

Eltakarta a szemem, amikor beértünk a konyhába. Az illat áthatolt rajtam.

„Mi az?” – csodálkoztam, amíg bevezetett a házba.

„Túl sok?” – Alice hangja hirtelen aggódó volt. „Te vagy itt az első ember, remélem jól csináltam.”

„Csodálatos illat van.” – biztosítottam – majdnem megrészegít, de egyáltalán nem émelyítő, egybeolvadása a különböző illatoknak és tökéletes.

„Narancsvirág….orgona.. és még valami – igaz?”

„Nagyon jó Bella. Te csak a fréziát és a rózsát nem találtad el.”

Nem engedte el a szemem, amíg el nem értük a fürdőszobáját. Néztem a hosszú pultot, amin az összes holmi az én szépségemet hivatott szolgálni, és kezdtem érezni, hogy milyen álmatlan volt az éjszakám.

„Ez valóban szükséges? Mindegy, hogy mi van rajtam, amikor hozzá megyek.”

Lelökött engem az alacsony rózsaszín székbe. „Nem, nem fogsz akárhogy kinézni, amikor én is itt vagyok.”

„Ők nem félnek, hogy kiszívod a vérük” – motyogtam. Visszahuppantam a székbe és becsuktam a szemem, egy kicsit szundikáltam. Ellazultam és amíg ő a szépítésemmel volt elfoglalva pihentem. A bőröm minden egyes négyzetcentiméterét kifényezte. Ebédidő után Rosalie besiklott a fürdőszoba ajtón, egy pislákoló ezüst köntösben, arany haja egy puha korongba volt fogva a feje tetején. Gyönyörű volt, sírásra késztetett. Mit vehetnék fel, ha Rosalie is a közelben van? 

„Visszajöttek” – mondta Rosalie, és rögtön egy gyerekes kétségbeesés lett rajtam úrrá. Edward itthon van.

„Tartsd őt kinn!”

„Nem fog idejönni” – nyugtatta meg Rosalie. „Igen sok teendője van. Esme befejezteti velük a dolgokat. Akarod, hogy segítsek? Tudom a haját.”

Leesett az állam. A fejem zavaros volt, nem emlékeztem, hogyan kell becsuknom a számat. Nekem soha nem lesz Rosalie a kedvencem a földön. A dolgok mindig is feszültek voltak közöttünk, személyes sértés, hogy most ő akar segíteni nekem. Noha neki volt lehetetlen szépsége, szerető családja, és Emmett a lelki társa, mindemellett nem volt ember és ezért neheztelt. És itt voltam én, mindenem megvolt, amit ő az életben szeretett volna. Nem pontosan úgy, de akkor is.

„Persze” – mondta Alice könnyen. „Te elkezdheted fonni a haját. Egy komoly frizurát akarok. A fátyol itt megy majd alatta.” – kezeivel elkezdte fésülni a hajam, részletesen próbálta ábrázolni, hogy mire gondol. Amikor elfáradt Rosalie kicserélte a kezeit az övéivel, és formálta a hajam gyengéd érintéssel. Alice visszajött a zarcomhoz. Egyszer Rosalie  elkészült a hajammal, és Alice elküldte, hogy hozza el a ruhámat, és szóljon Jaspernek, hogy hozza el anyut és Philt a szállodából. Lenn, ezerszer hallottam az ajtót nyitódni és csukódni és majdnem elájultam. A hangok kezdtek felszivárogni. Alice elkészült velem annyira, hogy…fel tudjam venni a ruhámat a hajam és a sminkem ellenére. A térdem remegett, amíg begombolta a gyöngy gombokat, a szaténselyem reszketett ahogy a földre hullott.

„Mély lélegzet, Bella” – mondta Alice. „próbáld meg lenyugtatni a szívedet. Le fogod izzadni a sminked!”

Egy gúnyos kifejezést lövelltem felé. „Rendben leszek.”

„Fel kell öltöznöd. Tudod tartani magad két percig?”

„Um…talán?”

„Alice nekem kell.”

„Már itt az idő?” – mondta Renee, a hangja legalább olyan ideges, mintha én lennék. „Minden olyan gyorsan történik. Szédülök.”

Mindketten így éreztünk.

„Ölelj meg mielőtt lemegyek.” – ragaszkodott hozzá Renee. „Légy óvatos, nehogy elsírd magad.”

Anyám gyengéden megölelt a derekamnál, akkor elindult az ajtóhoz, csak az arcát fordította újra felém.

„Oh, te jó ég, majdnem elfelejtettem! Charlie, hol a doboz?”

Papa átkutatta a zsebeit és akkor egy kicsi fehér dobozt tett Renee kezébe. Renee kinyitotta a dobozt és odatartotta nekem.

„Valami kék”- mondta.

„Valami régi, nagyon is. Swan nagymamáé voltak” – tette hozzá Charlie. „Mi egy ékszerésszel kicseréltettük a köveket zafírra.”

A dobozban két nehéz ezüst hajtű volt. Sötétkék zafír volt a bonyolult virágos formában a fogak tetején. A lélegzetem is elakadt. „Anya, apa…nem kellett volna.”

„Alice semmi mást nem engedett nekünk!” – mondta Renee. „minden, amit megpróbáltunk már készen volt.”

Egy hisztérikus vihogás szakadt ki a torkomból. Alice gyorsan belecsúsztatta a fésűket a hajamba. „ez valami régi és valami kék”, elmélkedik Alice, visszalépett néhány lépést, hogy megcsodáljon. „És a ruhád új…így itt –„

Tartott valamit a kezében. Önműködően kinyújtottam a kezemet, és a csipkés fehér harisnyatartó a kezemben landolt.

„Ez az enyém és vissza akarom kapni” – mondta Alice.

Elpirultam.

„Így” – mondta Alice elégedetten. „Egy kis szín – csak ennyi kellett. Teljesen tökéletes vagy.” – egy kis elégedett félmosollyal az racán, a szüleim felé fordított. „Renee rád lent van szükség.”

„Igen, már megyek.” – Renee lehelt egy csókot felém és kiment az ajtón.

„Charlie, behoznád a csokrokat kérlek?”

Mialatt Charlie nem volt a szobában, Alice a harisnyatartót kivette a kezemből és a szoknyám alatt kezdett manőverezni. Ziháltam és megtántorogtam, amikor a hideg keze a bokámhoz ért., a harisnyatartót a helyére igazgatta. Felállt mielőtt még Charlie visszaért volna a habos fehér csokrokkal. Az illata a rózsának, a fréziának és a narancsvirágnak mintha ködbe burkolt volna.

Rosalie – a legjobb zenész a családban Edward mellett – elkezdett játszani a zongorán. Hiperventillálni kezdtem.

„Gyerünk Bella!” – mondta Charlie. Alicehez fordult idegesen. „Kicsit rosszul néz ki. Gondolod, hogy rendben van?” – hangja messzinek tűnt. Nem éreztem a lábaimat.

„Jól van.”

Alice állt szemben velem, lábujjhegyre állt és bámult rám, megfogta a csuklóm erős kezeivel.

„Koncentrálj Bella! Edward lent vár rád.”

Vettem egy mély lélegzetet, hogy visszatérjek a valóságba. A zene lassan átváltott egy új dalba. Charlie megbökte az oldalam. „Bells, itt az idő.”

„Bella?” – kérdezte Alice, még mindig engem nézve.

„Igen” – nyögtem. „Edward. Jól vagyok” – hagytam, hogy kihúzzon a fürdőszobából, és Charliehoz tolt a könyökömnél fogva. A zene hangosabb volt a teremben. A lépcsőn felúszott az illata egy millió virágnak. Én arra koncentráltam, hogy Edward ott vár rám, mialatt nehézkesen elindultam. A zene ismerős volt, Wagner.

„Én jövök” – mondta Alice. „Számolj ötig és kövess engem.” – lassan, kecsesen elkezdett letáncolni a lépcsőn. Nem is gondoltam bele, hogy Alice miért nem a legtökéletesebb nyoszolyólány. Úgy nézek ki mögötte, mintha csak tántorognék. Egy hirtelen trilla szárnyalt át a zenén. Felismertem, hogy itt kell indulnom.

„Ne hagyd, hogy elessek Papa,” – suttogtam. Charlie megrángatta a kezem a karjára és szorosan megfogott.

Egy lépés, egy szünet, mondtam magamnak, amint kezdett menni a lassú ütem a zenében. Nem emeltem fel a szemem, amíg nem voltam biztos benn, hogy stabilan állok a lábamon, habár én hallottam a halk morajokat és susogásokat. A vér elárasztotta az arcom, persze számolhattak vele, hogy a menyasszony elpirul. Amikor a lábfejeim elhagyták az utolsó lépcsőt, még nem láttam őt. Egy rövid pillanatra, csodáltam a gazdagságát a fehér virágoknak, a girlandoknak, amik mind a szobában voltak, a hosszú fehér szalagokat. Aztán a tekintetem levettem a mennyezetről és kerestem a szatén szövet székeken keresztül – elpirultam attól, hogy mindenki engem néz – végre megláttam őt, egy boltív  lőtt áll, ami tele van virágokkal és szalagokkal. Alig vettem észre, hogy Carlisle áll mellette, és Angela apja van mögöttük. Nem láttam anyámat, pedig az első sorban ült, vagy új családomat, vagy akármelyik vendégeket – ők még várhatnak. Mind közül csak Edward arcát láttam, kitöltötte a látvány mindenem. Forró arany tekintete, tökéletes arca, amelyen túlcsordult az érzelem. És akkor, amikor láttam őt a félelmem elpárolgott és egy ujjongó mosoly tört ki. Hirtelen, csak annyit éreztem, hogy Charlie hozzáért az arcomhoz, csak ez tartott vissza, hogy ne rohanjak át a folyosón hozzá. A zene túlságosan lassú, küzdöttem a lépéseim ritmusával. Szerencsére, a folyosó nagyon rövid. És akkor, végre, végre ott voltam. Edward felém nyújtotta a kezét. Charlie megfogta a kezem és , mint ahogy régen a régi világban lerakta Edward kezébe. Éreztem csodás, hűvös bőrét és otthon voltam. Az esküink egyszerűek voltak, hagyományos szavak, amit már nagyon régóta használtak, de soha nem mentek ki a divatból.  Mr. Weber csak röviden beszélt. A végén csak annyit mondott „Míg a halál el nem választ.”, esetünkben megfelelőbb lett volna „Amíg csak élünk”. Abban a pillanatban, amikor befejezte a mondanivalóját, búcsút mondtam a régi életemnek, ami most ért el a rendeltetési helyére. Ostobának éreztem magam, amiért így féltem. Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe és tudtam, hogy győztem. Mert semmi mást nem akartam, csak vele lenni. Próbáltam nem sírva fakadni, amíg nem mondtam ki a kötelező szót.

„Akarom” – sikerült kimondanom, bár közel értelmetlen suttogás lett, villogtattam a szemem, hogy megszáradjanak és lássam őt. Amikor ő mondta a szó győzedelmesen és boldogan csengett.

„Akarom” – mondta.

Mr. Weber férjjé és feleséggé nyilvánított minket, és akkor Edward kezeit az arcomra tette, óvatosan, mintha csak egy finom fehér szirom ért volna az arcomhoz a virágokból. Próbáltam megérteni, keresztül a könnyeim árján, a szinte lehetetlen tényt, hogy ez a különleges személy hozzám tartozik, arany szemeivel úgy nézett rám, mintha ő is könnyezne, bár ez a dolog nem volt lehetséges. Lehajolt az arcomhoz, és én lábujjhegyre álltam, a karjaimat  - csokrostól és mindenestől – a nyaka köré fontam. Gyengéden, imádnivalóan csókolt meg, elfelejtkeztem az emberekről, a helyről, az időről, a jelenről…csak azt tudtam, hogy ő szeretett, hogy akart és én is akartam őt. Ő kezdte a csókot, és abba is akarta hagyni, de belekapaszkodtam, mellőztem a kuncogást és a torkok köszörülését, amit hallottam. Végül kezei visszafogták az arcomat és ő is visszahúzódott – túl hamar – úgy éreztem. Hirtelen mosolya szórakoztatott, szinte már vigyor volt. De pillanatnyilag a nyilvánosságot kizárva egy mély öröm, a saját örömöm visszhangzott bennem. A tömeg tapsban tört ki, és ő a testünket a barátaink, és családunk felé fordította. Nem tudtam elfordulni a szemétől, hogy lássam őket. Anyám karjai voltak az elsők, amik megtaláltak, akkor láttam az arcát először, amikor vonakodva levettem tekintetemet Edwardról. És akkor éreztem a elindultam a tömegben, áthaladtam rajtuk, minden ölelésen, csak bizonytalanul tájékozódtam róla, hogy ki karjában voltam, figyelmem középpontjában Edward volt. Felismertem a különbséget a puha, meleg ölelését az emberi barátaimnak, és a szelíd, hűvös ölelését új családomnak.

Egy perzselő ölelés viszont más volt, mint az összes többi – Seth Claerwater bátran állt be a tömegbe a vámpírok közé, egy vérfarkas barát.