Stephenie Meyer:Breaking Dawn 2

Stephenie Meyer - Breaking Dawn

 Folytatás

16. TÚL-SOK-INFORMÁCIÓ riaszt

Korán felkeltem, mielőtt napfelkelte lett volna.

Csak egy kevés kényelmetlen alvás jutott nekem a dívány oldalának hajolva. Edward

ébresztett, amikor Bella arca kipirult, és átvette a helyem, hogy visszahűtse. Kinyújtóztam és

eldöntöttem, hogy elég pihent vagyok, hogy munkába álljak.

"Köszönöm, "mondta Edward csendesen, látva a terveim. "Ha tiszta az út, ők ma elmennek."

"Tudatni fogom veled."

Jó érzés visszatérni az állati énembe. Merevvé váltam a sok üléstől. Hosszú lépéseket

nyújtottam, kisimítani a csomókat.

Jó reggel, Jacob, üdvözölt Leah.

Jó, hogy fent vagy. Milyen rég van kint Seth?

Még nem kint, gondolta Seth álmosan. Majdnem. Mire van szükséged?

Gondolod, szereztél egy másik órát magadban?

Biztos dolog. Nem probléma. Seth rögtön a lábaihoz ért, miközben felrázta a bundáját.

Gyerünk, tegyünk egy mély futás, mondtam Leah-nek. Seth, vedd a kerületet.

Megvagy. Tört be Seth egy könnyű kocogásba.

Egy másik vámpír megbízás, morgott Leah.

Problémád van ezzel?

Természetesen nem. Én csak szeretem dédelgetni azokat a kedves piócákat. Jó. Lássuk, milyen

gyorsan rohanunk.

Jól van, feltétlen benne vagyok!

Leah a kerület messzi nyugati felén volt. Inkább, minthogy közel vágjon a Cullen házhoz.

Ragaszkodott a körhöz, ahogy körbeért, hogy találkozzunk. Én egyenesen kelet felé vágtattam

tudva, hogy még a vezető kezdéssel is hamarosan lehagyna engem, ha akár egy másodpercét

is könnyedén venném.

Szaglászd a talajt. Leah. Ez nem egy verseny, ez felderítő küldetés.

Mindkettőt meg tudom tenni és még mindig fenéken tudlak billenteni.

Ebben az egyben igazat adtam. Tudom.

Nevetett.

Tettünk egy kanyaruló utat a keleti hegyeken keresztül. Ez ismerős út volt. Ezeken a hegyeken

rohantunk egy évvel ezelőtt, amikor elmentek a vámpírok, létrehozva egy részt az

őrjáratutunkkból, hogy megvédjük itt az embereket. Aztán visszahúztuk a vonalat, amikor a

Cullen-ek visszatértek. Ez az ő szerződés szerinti földjük volt.

De ez a tény most Sam-nem valószínűleg semmit nem jelentett.

Az egyezmény halott volt. A kérdés ma az volt, hogy mennyire vékonyan volt hajlandó

terjeszteni az erejét Elkóborol Cullen-eket keresett, hogy vadászik-e a földjükön, vagy nem?

Vajon Jared az igazat mondta vagy kihasználta a kettőnk közötti csendet?

Egyre mélyebben és mélyebben jártunk a hegyekben anélkül, hogy bármilyen nyomot

találtunk volna a falkából

Fakuló vámpír nyomok voltak mindenhol, de az illatok most ismerősek voltak. Egész álló nap

ezeket lélegeztem be.

Nehéz volt számomra, némileg újfajta figyelmet, egy egyéni nyomrészletet, ami tőlük

származott jövés-menésnél, kivéve Edwardot.

Valami oka kellet legyen ennek az összejövetelnek, bár azt sem lehet elfelejteni, amikor

Edward visszahozta a haldokló terhes feleségét.

Csikorgattam a fogaimat. Akármi volt az, semmit nem tehet velem.

Leah nem tudott elhúzni tőlem, bár ezt most már ő is tudta. Több figyelmet szenteltem

minden egyes új illatra, amint a száguldó versenyen voltam. Elhaladt a jobb oldalamnál,

inkább velem futva, mint versenyezni megint.

Mi itt meglehetősen messze jutottunk, kommentálta.

Igen. Ha Sam elkóboroltakra vadászott, akkor most kereszteznünk kellett volna a nyomát.

Most számosabb érzést tesz, hogy lent La Push-ban raktározzon, gondolta Leah. Tudja, hogy

három pár extra szemet és lábat adunk a vérszívóknak. Nem lesz képes meglepni őket.

Ez valójában csak elővigyázatosság volt.

Nem akarná az értékes élősködőinknek megragadni a fölösleges lehetőséget.

Nem, értettem egyet, figyelmen kívül hagyva a szarkazmust.

Olyan sokat változtál, Jacob. Beszélni egy nyolcvan évekről.

Te sem vagy ugyan az, Leah, mint akit mindig ismertem és szerettem,

Igaz. Most kevésbé idegesítelek, mint Paul?

Bámulatos…igen.

Ah, édes siker.

Gratulálok.

Majd újra csendesen futottunk. Valószínűleg ideje volt megfordulni, de egyikünk sem akarta.

Kellemesnek éreztem így a futást.

Túl sokáig bámultunk ugyan annak a nyomnak a kis körvonalára. Jobbnak tűnt megfeszíteni

az izmainkat, és megragadni a barátságtalan terepet. Nem siettünk annyira, így arra

gondoltam, talán vadászhatunk visszafele jövet.

Leah meglehetősen éhes volt.

Nyam, nyam, gondolta savanyúan.

Ez mind a fejedben van, mondtam neki. Ez am módja a farkasok evésének. Ez természetes.

Ítletes. Ha nem gondolkodsz az emberi kilátásról-

Felejtsd el a buzdító szavakat, Jakob. Fogok vadászni. Nem kell szeretnem.

Persze, persze, értettem egyet könnyedén. Nem az én dolgom volt, ha ő meg akarta magának

nehezíteni a dolgokat.

Nem tett hozzá semmit néhány percen keresztül; elkezdtem gondolkodni a visszafordulásról.

Köszönöm, mondta hirtelen Leah egy egészen más hangon.

Miért?

Hogy hagytál engem. Hogy hagytál maradni. Te kedvesebb voltál, mint amennyit reméltem

volna, Jakob.

Öhm, nem probléma. Voltaképpen, azt gondolom. Nekem nincs kifogásom ellene, hogy itt

légy, azt gondolom, szeretném.

Felhorkant, de ez egy játékos hang volt. Mint egy sugárzó dicséret!

Ne hagyd, hogy a fejedbe szálljon.

Jól van, ha te sem hagyod a tiedre menni. Egy másodperc szünetet tartott.

Én azt gondolom, te jó Alfa vagy.

Nem azon a módon, mint Sam, de a te sajátos módodon. Megéri követni, Jacob.

Az elmém üres lett a meglepetéstől. Egy másodpercbe telt magamhoz térni eléggé, hogy

válaszoljak.

Öhm, köszönöm. Nem vagyok teljesen biztos, hogy képes leszek megakadályozni, hogy ez a

fejembe szálljon, mégis. Ez honnan jött?

Nem válaszolt azonnal, és én követtem a szótlan gondolatai irányát. A jövőn gondolkodott,

arról, mit mondanék Jared-nak másik reggel. Arról, hogy hamarosan lejár az idő, és akkor

visszamennék az erdőbe. Arról, hogy hogyan ígértem meg, hogy ő és Seth visszatérnének a

falkához, amint a Cullenek eltűnnek…

Veled akarok maradni, mondta nekem.

A sokk a lábaimon át száguldott, miközben bezárta az ízületeimet. Mögém fújt, aztán

fékezett. Lassan visszasétált oda, ahol én helyben megfagytam.

Nem fogok pánikolni, szitkozódtam. Nem foglak körbe követni téged. Oda mehetsz, ahova

akarsz, és én megyek oda, ahova én akarok. Csak akkor kell elviselned, amikor mindketten

farkasok vagyunk. Oda vissza lépkedett velem szemben, idegesen suhogtatva a hosszú,

szürke farkát. És, ahogy tervezem a távozást, amint el tudom intézni… talán nem lesz olyan

gyakran.

Nem tudtam, mit mondani.

Boldogabb vagyok most, hogy a te falkád tagja vagyok, mint az elmúlt évben voltam.

Én is maradni akarok, gondolta csendesen Seth. Nem gondoltam, hogy figyel ránk, amikor a

kerületen rohan. Szeretem ezt a falkát.

Hé, most! Seth, ez nem lesz sokáig falka. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, így

azok meggyőznék őt. Nekünk most volt egy tervünk, de amikor… miután ennek vége, én csak

farkas leszek, Seth, neked szükséged van egy tervre. Te jó gyerek vagy. Olyan fajta ember

vagy, akinek mindig van egy harca. És semmiképp nem út, hogy most elhagyd La Push-t.

Végzős leszel a középiskolában, és kezdened kell valamit az életeddel. Vigyáznod kell Sue-ra.

Az én dolgaim nem fogják beszennyezni a te jövődet.

De – Jacobnak igaza van, segített Leah.

Egyetértesz velem?

Természetesen. De ezekből egyik sem vonatkozik rám. Én a saját utamat jártam,

mindenesetre. Munkát fogok szerezni valahol távol La Push-tól. Talán részt vesznek néhány

tanfolyamon a közösségi főiskolánál. Jógázni és meditálni fogok, hogy dolgozzam a

vérmérsékletem ügyén…És ennek a falkának maradok a tagja a mentális jólétem kedvéért.

Jakob – láthatod, hogy ez érthető, igaz? Én nem haragszom rád, te nem haragszol rám,

mindenki boldog.

Hátat fordítottam és nyugat lassan nyugat felé kezdtem ügetni.

Ez egy kicsit több, hogy foglalkozzunk vele, Leah. Had gondolkodjam erről, rendben?

Persze. Ragadd meg az alkalmat.

Több időt vett igénybe, hogy visszafussunk. Nem próbálgattam a sebességet. Csak próbáltam

kellően koncentrálni, hogy ne szántsak bele fejjel előre egy fába.

Seth egy kicsit zúgolódott hátul a fejemben, de képes voltam figyelmen kívül hagyni. Tudja,

hogy igazam van. Nem fogja elhanyagolni a mamáját. Vissza szeretne menni La Push-ra és

megvédeni a törzset, ahogy tudja.

De nem láthattam Leah-t ezt csinálni. És ez csak egyszerűen ijesztő volt.

Egy falka kettőnkből? Nem számít a fizikai távolság, nem tudtam elképzelni a… a helyzet

bensőséges viszonyát. Csodálkoztam, hogy ő ezt igazán átgondolta, vagy csak elszántan

szabat akart maradni.

Leah nem mondott semmit, amikor ezen töprengtem. Olyan volt, mintha azt próbálná

bizonyítani, milyen könnyű lenne, ha csak mi lennénk.

Egy csorda fekete-farkú rőtvad felé rohantunk csak, amint a nap felkelt, egy kicsit kitisztítva

mögöttünk a felhőket. Leah belül sóhajtott, de nem tétovázott. A támadása egyaránt volt

tiszta és hatékonyan kecses. Az egyik legnagyobbat fogta le, egy bakot, mielőtt még az ijedt

állat teljesen felfogta volna a veszélyt.

Nem múlt felül, elragadtam a következő legnagyobb rőtvadat, elkapva gyorsan a nyakát az

állkapcsommal, így nem érzett szükségtelen szenvedést. Érezhetem Leah ellentétes undorát

az éhségével és megpróbáltam megkönnyíteni neki azáltal, hogy hagytam a farkast lenni a

fejemben. Elég sokáig éltem egészen farkasként, hogy tudjam, hogyan kell teljesen állatiasnak

lenni, látni az ő útját és gondolni az ő útját. Hagytam átjárni az ésszerű állatias ösztönöket,

engedve neki is, hogy ezt érezze. Egy másodpercig tétovázott, de azután próbaképpen, úgy

tűnt kiterjeszti az elméjét és próbálja látni az én utamat.

Nagyon idegennek éreztem – a tudatunk még szorosabban voltak összekapcsolódva mint

bármikor máskor ezelőtt, mert mindketten próbáltunk együtt gondolkodni.

Ismeretlen, de ez segített neki. A fogait keresztülvágta a szőrön, és a gyilkos vállának a bőre,

messzire gyötrődve egy vastag darabot a folyó húsból. Inkább, mint hogy távol rezzenjen,

ahogyan azt az emberi gondolatai akarták, engedte a farkas-énjét ösztönösen reagálni. Ez

egyfajta érzéketlen dolog volt, átgondolatlan dolog. Ez hagyta, hogy békében egyen.

Nekem könnyű volt ugyan azt tenni. És örültem, hogy ezt nem felejtettem el. Ez lesz

hamarosan újra az életem

Leah ennek az életnek a része lett? Egy héttel ezelőtt, ezt az ötletet túl megdöbbentőnek

találtam. Nem lettem volna képes elviselni. De most már jobban ismerem őt. És,

megkönnyebbülve az álladó szenvedéstől, nem volt ugyanaz a farkas. Nem ugyanaz a lány.

Együtt ettünk, amíg mindketten tele nem lettünk teljesen.

Köszönöm, mondta később, amint megtisztította a száját és mancsait a nedves fűre tette.

Nem háborgattam, csak épp elkezdett szitálni az eső és megint keresztülúsztuk a folyót, hogy

újra a visszafelé vezető úton legyünk. Eléggé tiszta lettem. Nem volt olyan rossz, a te

szemszögödre gondolni.

Szívesen.

Seth elhúzott, amikor elértük a határt. Mondtam, hogy aludjon egy kicsit; Leah és én

átvállaltuk az őrjáratot. Seth elméje csak nem egy másodperccel később öntudatlanságba

homályosodott.

Igyekszel vissza a vérszopókhoz? Kérdezte Leah.

Talán.

Nehéz neked, hogy itt legyél, de távol lenni is nehéz. Tudom, milyen érzés.

Tudod, Leah, talán gondolkodhatnál egy kicsit a jövőről, arról, hogy valójában mit is akarsz.

Az én fejem nem lesz a legboldogabb hely a földön. Egyenesen velem fogsz szenvedni.

Azon gondolkodott, hogyan válaszoljon nekem.

Wow! Ez rosszul fog hangzani. De őszintén, könyebb lesz a saját szenvedéseddel törődni, mint

szembenézni az enyémmel

Jó elég.

Tudom, hogy neked ez rossz lesz, Jacob. Ezt értem – talán jobban, mint azt gondolnád. Én

nem szeretem őt, de… ő a te Sam-ed. Ő minden, amit akartál, ő a mindened.

Nem tudtam válaszolni.

Tudom, hogy neked rosszabb. Legalább Sam boldog. Legalább ő életben van és jól van.

Eléggé szeretem ahhoz, hogy ezt akarjam. Azt akarom, ami a legjobb neki. Sóhajtott. Én csak

nem ragaszkodom a figyeléshez.

Szükség van rá, hogy erről beszéljünk?

Úgy gondolom, igen. Mert azt akarom, hogy tudd, nem fogom rosszabbul csinálni miattad.

Pokolba, talán egyenesen segíteni fogok. Nem születtem egy kegyetlen házsártos asszonynak.

Szoktam néha kedves lenni, te tudod.

A memóriám nem tud olyan régre emlékezni.

Mindketten egyszerre nevettünk.

Bocsánat ezért, Jakob. Bocsánat, hogy szenvedsz. Bocsáss meg, hogy ez rosszabb lesz és nem

jobb.

Köszönöm, Leah.

Azokra a dolgokra gondolt, amik rosszabbak voltak, a fekete képekre a fejemben, mialatt

próbáltam áthangolni kevés sikerrel. Képes volt látni őket, néhány különbséggel, néhány

távlattal, és elismertem, hogy ez segítőkész volt. El tudtam képzelni, hogy talán képes én is

leszek ezen a módon látni, néhány év múlva.

A mókás oldalát nézte a napi kiborulásomnak, ami azért volt, mert vámpírokkal voltunk

körülvéve. Szerette a heccelésemet Rose irányába, belül kuncogott és még lefuttatott néhány

szőke-nős viccet a fejében, hogy talán használni tudom. De aztán a gondolatai komolyra

fordultak, elidőzve oly módon Rosalie arcán, ami zavarba ejtett.

Tudod, mi az őrültség? kérdezte.

Nos, most majdnem minden őrültség. De, mire gondolsz?

A szőke vámpír, akit úgy gyűlölsz – teljesen látom az perspektíváját.

Egy másodpercig azt gondoltam viccel, hogy ez egy rossz ízlés volt. És aztán, amikor rájöttem,

hogy komoly volt, nehéz volt kontrollálnom a dühöt, ami átjárt.

Jó volt, hogy széthúztunk a látásunkat futásnál.

Ha ő metsző távolságon belül volt…

Fogd vissza! Engedd meg, hogy elmagyarázzam!

Nem akarom hallani. Nem vagyok itt.

Várj! Várj! Esedezett,        miközben    próbáltam   lenyugtatni    magam     eléggé    hogy

visszaformálódjak.

Gyerünk, Jake!

Leah, ez nem a legjobb módja, hogy meggyőzz, hogy több időt akarjak a jövőben veled

tölteni.

Igen! Micsoda túlreagálás. Egyáltalán nem tudod, miről beszélek.

Úgy, szóval miről beszélsz?

Aztán hirtelen a fájdalomban-keményedett Leah volt, mint azelőtt. A genetikai halál

zsákutcájáról beszélek, Jakob.

A szavainak gonosz éle bukdácsolásra késztetett. Nem számítottam rá, hogy a dühömet

aduval üti.

Nem értem.

Értenéd, ha éppen nem volnál olyan, mint a többi. Ha a „női- dolgom”- keményen gondolt a

szavakra, keserű gúnyos hanggal – nem küld rohanva feltárni, csak mint egy hülye hímet,

akkor valójában szentelhetnél figyelmet arra, hogy mit jelent mindez.

Ó.

Igen, tehát senki nem gondolt közülünk arra, hogy mi van vele. Ki akarta? Természetesen

emlékszem Leah pánikjára, ami az első hónapban volt, miután csatlakozott a falkához – és

emlékszem meghátrálni ez elől, mint mindenkik más. Azért, mert nem eshet teherbe – hacsak

nem folytatódott egy kevés igazán furcsa vallási szeplőtelen vacak. Sam óta nem volt

senkivel. És aztán, hetek húzódtak, és nem fordult semmi többé semmibe, rájött, hogy a

teste nem követi a normál mintákat.

Horror – ő most mi volt?

Azért változott meg a teste, mert vérfarkassá vált? Vagy azért vált vérfarkassá, mert a teste

rosszul működött? Az egyetlen női vérfarkas a történelemben örökké. Azért volt ez, mert

nem volt annyira nő, mint amennyire lehetett volna?

Egyikünk sem akart ezzel a sikertelenséggel foglalkozni. Nyilvánvalóan ez olyan volt, amivel

együtt tudtunk volna érezni.

Tudod, hogy Sam miért gondolja, hogy nekünk lenyomatunk volt, gondolta, most

nyugodtabban.

Persze, vinni a vonalat.

Igen. Csinálni egy nagy adag kicsi vérfarkast. egy púp új kis farkasemberekből. A fajok

túlélése, genetikai felül bírálat. Vonzódsz ahhoz a személyhez, aki a legjobb esélyt nyújtja

továbbadni a farkas géneket.

Vártam, hogy elmondja, hová akar ezzel kilyukadni Ha akármennyire is jó voltam ebben, Sam

vonzódott volna hozzám.

A szenvedése elég volt, hogy megszakítsam a lépésem ezalatt.

De én nem vagyok. Valami baj van velem. Nincs képességem továbbadni a gént,

nyilvánvalóan a ragyogó vérvonalam ellenére. Így lett a furcsaság – a lány farkas – semmi

másra nem jó. Én egy genetikai zsákutca vagyok, és ezt mindketten tudjuk

Mi nem tesszük, ellenkeztem. Ez csak Sam teóriája. Lenyomat történhet, de nem tudjuk,

miért. Billy azt gondolja, hogy ez valami más.

Tudom, tudom. Azt gondolja, a lenyomat erősebbé teszi a farkast. Mert te és Sam olyan

humongous szörnyek vagytok – nagyobbak, mint az ősapáink. De bármelyik módon, én

mégsem vagyok jelölt.

Én… Én menopauzázok.

Húsz éves vagyok, és menopauzások.

Fúú. Én annyira nem akartam ezt a beszélgetést. Te nem tudod ezt, Leah. Talán csak az egész

fagyott – dolog - időzített. Ha elhagyod a farkas éned és elkezdesz öregedni megint,

gondolom biztosan kezdenek a dolgok… öhm… jobbá válni

Én is ezen töprengek – kivéve, hogy senkivel nem lesz lenyomatom, a lenyűgöző családfám

dacára. Tudod, adta hozzá figyelmesen, ha nem lennél mindenfelé, valószínűleg Seth-nek

lenne a legjobb igénye Alfának lenni, a vérén keresztül, legalábbis. Természetesen engem

nem venne figyelembe senki…

Tényleg lenyomatot akarsz, vagy valaki által azzá lenni, vagy bármelyik? követeltem. Mi rossz

van, ha ez történik és szerelembe esni, mint egy normál ember, Leah? A lenyomat csak egy

másik módja, hogy elvegyék tőled a választást.

Sam, Jared, Paul, Quil…Nem úgy tűnik, hogy bánják. Egyiküknek sincs gondolata a sajátjáról.

Nem akarsz lenyomatot?

Pokolba, nem!

Ez csak azért van, mert már szerelembe estél vele. Ez el fog tűnni, tudod te, ha lenyomatod

lesz.

Neked nem fog fájni többet.

El akarod felejteni az érzéseidet Sam-mel?

Egy pillanatig átgondolta. Azt gondolom, igen.

Sóhajtottam. Egészségesebb helyzetben volt, mint én.

De visszatérve az eredeti pontomra, Jakob. Értem, miért olyan hideg a szőke vámpírod –

jelképes értelemben. Összpontosított. Felfogta az árat, igaz? Mert mindig azt akarod a

legjobban, amit soha nem tehetsz meg.

Hasonlóan cselekednél, mint Rosalie? Megölnél valakit – mert ez az, amit tesz, biztosra

menni, senkit sem zavar Bella halála – hogy lehessen egy babád? Mióta lettél te tenyésztő?

Én csak választást szeretnék, amim nincs, Jakob. Talán, ha nem lenne semmi baj velem, soha

nem gondolkodnék ezen.

Ölnél ezért? Követeltem, nem hagytam, hogy kitérjen a kérdésem elől.

Ez nem az, amit ő tesz. Azt gondolom, inkább olyan, mintha helyettesítőként élne. És.. ha

Bella megkérne, hogy segítsek neki ebben… szünetet tartott, megfontolva. Még akkor is, ha

nem gondolok róla túl sokat, valószínűleg azt tenném, amit a vérszopó.

Egy hangos vicsorgás tört ki a fogaimon keresztül.

Mert, ha ez fordítva lenne, azt akarnám, hogy Bella is ezt tegye értem.

És így akarta Rosalie. Mindketten ilyen módon tennénk.

Fúú! Olyan rossz vagy, mint ők.

Komikus dolog, tudni arról, hogy nincs meg valamid. Ez reménytelenné tesz téged.

És… ez az én korlátom. Így igaz. Ennek a beszélgetésnek vége.

Helyes.

Nem volt elég, hogy egyetértett a befejezéssel. Erősebb lezárást akartam, mint ez.

Egyetlen egy mérföldre voltam onnan, ahol a ruháimat hagytam, így visszaalakultam emberré

és sétáltam. Nem gondoltam a beszélgetésünkre. Nem, mert nem volt semmi, amire

gondolhattam, de mert ki nem állhattam. Nem akartam ezen a módon látni – de nehezebb

volt ettől tartózkodni, amikor Leah egyenesen a fejembe teszi a gondolatokat és érzelmeket

Igen, nem futottam vele, amikor ennek vége lett. Szerencsétlen lehetne La Push-ban. Egy kis

Alfa parancs, mielőtt jóvá hagytam volna, hogy bárkit is megöljenek.

Igazán korán volt, amikor a házhoz értem. Valószínűleg Bella még aludt. Az a gondolat ütött a

fejembe, látom mi történt, zöld utat adok nekik, hogy elmenjenek vadászni, és aztán találni

egy darabka zöld füvet, még az emberként aludni. Én nem tudtam koncentrálni ameddig Leah

aludt

De sok mormolás hallatszódott a házon belül, tehát talán Bella nem aludt. Azután hallottam

újra a gépezet hangját fentről – röntgen? Remek. Úgy nézett ki, négy nap volt a

visszaszámlálásból, kezdődött egy nagy csattanással.

Alice nyitott ajtót, mielőtt besétálhattam volna. Bólintott.

"Hé, farkas."

"Hé, röviden. Mi történik odafent?”A nagy szoba üres volt – az összes mormolás a második

emeleten volt.

Megvonta az apró pontnyi kis vállait. „Talán egy másik törés” Próbálta a szavakat

alkalomszerűen mondani, de láttam a lángot nagyon a szemei mögött. Edward és én nem

voltunk az egyedüliek, akiket ez megégetett. Alice is szerette Bellát

"Másik borda?"Kérdeztem rekedten.

"Nem. most a medence."

Furcsa, ahogyan ez érintett engem, mintha minden új dolog meglepés lett volna.

Mikor fejeződik be, hogy meglepődjek? Minden újabb katasztrófa egy fajta nyilvánvaló

utólagos bölcsességnek tűnt.

Alice a kezeimre bámult, nézte ahogyan azok reszketnek.

Ezután Rosalie hangját hallottuk odafenn.

„Látod, mondtam neked, hogy én nem halottam a törést. Ellenőriztetned kéne a füleidet,

Edward.”

Nem volt válasz.

Alice grimaszolt. "Edward abbahagyta a véget nem érő hasítását Rose-nak apró darabokra,

gondolom. Meg vagyok döbbenve, hogy ő ezt nem látja. Vagy talán azt gondolja, Emet képes

megállítani őt.”

"Kézbe veszem Emmet-et, "ajánlottam fel. "Segítenél Edwardnak az szétválasztással."

Alice félig mosolygott.

A menet lejött a lépcsőn, majd Edward Bellával, ez alkalommal. Mindkét kezével megragadva

a vérrel teli csészéjét, és az arca fehér volt Láthattam ezt, bár egyensúlyozta teste minden

apró mozgását, hogy tartózkodjon attól, hogy lökdösse, sérült volt.

"Jake, "suttogta, és mosolygott a fájdalmán keresztül. Rábámultam, nem mondva semmit.

Edward óvatosan helyezte Bellát a díványra és a földre ült a feje közelében. Azon töprengtem,

vajon miért hagyták fent, aztán azonnal arra jutottam, hogy csakis a Bella ötlete lehetett. Úgy

akart viselkedni, mintha a dolgok normálisan mennének, elkerülni a kórházi berendezést.

És az ő kedvéért.

Természetesen.

Carlisle lassan jött le, utolsónak, az arca aggodalommal ráncolódott.

Ezzel elég idősnek látszott, hogy először doktornak tűnjön.

"Carlisle, "mondtam. "Félútig mentünk Seattle felé. Nem volt nyoma a falkának. Rendben

mehettek.

"Köszönöm, Jacob. Ez jó időzítés. Ez még több mint amire szükségünk van."

A fekete szemei a csészén libegtek, amit Bella olyan szorosan tartott

"Őszintén, azt gondolom hogy eléggé biztonságos, hogy háromnál többen menjetek.

Meglehetősen pozitív vagyok ebben, hogy Sam La Push-ra koncentrál."

Carlisle beleegyezően bólintott. Meglepett, mennyire szívesen veszi a tanácsom. „Ha így

gondolod. Alice, Esme és én megyünk. Aztán Alice vihetné Emmet-et és Rosa-t – "

"Semmi esélye, "sziszegte Rosalie. "Emmet most mehet veled."

"Vadásznod kéne, "mondta Carlisle nyugodt hangon.

A hangja nem lágyította meg őt. "Akkor fogok vadászni, amikor ő is ", morgott, a fejét Edward

felé biccentve és a haját hátra lökte.

Carlisle sóhajtott.

Jasper és Emmet villámgyorsan a lépcső hosszában voltak, és Alice ugyan abban a

másodpercben csatlakozott hozzájuk az üvegajtónál. Esme Alice oldalához repült.

Carlisle a karomra tette a kezét. A jéghideg érintés nem esett jól, de nem távolodtam el.

Nyugodt meredtem, félig mert meglepődtem, félig pedig, mert nem akartam megsérteni az

érzéseit.

"Köszönöm, "mondta újra, aztán kicsúszott az ajtón s másik néggyel. A szemeim követték

őket, amint átrepültek a gyepen, aztán eltűntek, mielőtt egy újabb lélegzetet vehettem volna.

A szükségük sokkal sürgetőbb lehetett, mint azt képzeltem

Egy percig nem hallatszódott semmi. Érezni tudtam, hogy valaki rám bámul és tudtam, ki

lehetett az. Azt terveztem, hogy elkapok, és leveszek valamennyi Z’z, de az esély, hogy

tönkretegyem Rosalie reggelét, úgy tűnt jó, hogy megtörténik

Így oda barangoltam a túlsó karosszékhez, ami Rosalie mellet volt és ahhoz szokott,

elterültem benne úgy hogy a fejemet Bella irányába billentettem, a bal lábam pedig közel volt

Rosalie arcához.

"Ew. Valaki tegye ki a kutyát, "mormogott, felhúzva az orrát.

"Hallottad már azt, Psyho? Hogy halnak meg a szőke agysejtjei?"

Nem mondott semmit.

"Nos?"Kérdeztem. "Ismered a találó beszólást, vagy nem?"Egyenesen nézte a TV-t, semmibe

véve engem.

"Hallotta?"Edwardot kérdeztem.

Semmi humor nem volt a feszült arcán – nem mozdultak el a szemei Belláról. De azt mondta,

„Nem”

"Döbbenetes. Úgyhogy élvezni fogod, vérszopó – a szőke agysejtek egyedül halnak meg."

Rosalie még mindig nem nézett rám. "Százszor többet öltem már nálad, te undorító vadállat.

Ezt ne felejts el."

"Majd egyszer, Szépség Királynő, belefáradsz majd abba, hogy csak fenyegess. Igazán várom

már azt a percet."

"Elég, Jacob, "mondta Bella.

Lefelé néztem, és ő savanyú képet vágott rám. Úgy tűnt, mintha a tegnapi jó hangulata

hosszan eltűnt volna.

Nos, nem akartam, hogy hallja "Akarod, hogy elmenjek?"Ajánlottam. Mielőtt remélhettem –

vagy féltem volna – hogy végül elfárad tőlem, hunyorított, és eltűnt a rosszalló tekintete. Úgy

tűnt teljesen megrémisztette, hogy ezt a beszélgetést előhoztam. „Nem! Természetesen

nem.”

Sóhajtottam, és hallottam Edward csendes sóhaját is. Tudtam, hogy ő is azt kívánja, hogy

túljusson rajtam. Túl rossz, soha nem kérne tőle, hogy olyat tegyen, ami talán boldogtalanná

teheti.

"Fáradtnak tűnsz, "jegyezte meg Bella.

"Teljes kiütés, "ismertem be.

"Inkább lenne az ütés halálos, "motyogta Rosalie, túl halkan ahhoz, hogy Bella meghallja.

Épp mélyebben belerogytam a székbe, kényelmes volt. A csupasz lábam Rosalie-hoz közel

lóbáltam, és ő megmerevedett. Néhány perc múlva Bella kérte Rosalie-t, hogy töltse után a

poharát. Éreztem a fuvallatot, amit Rosalie kilélegzett a felfelé vezető lépcsőn, hogy még

több vért szerezzen neki. Ez igazán csendes volt. Akár egy szundítás, gondoltam.

Ezután szólt Edward, "Mondtál valamit?"a hangja zavart volt.

Furcsa. Mivel senki nem mondott semmit és, mert Edward hallása olyan jó volt, mint az

enyém. Ezt ő is tudhatta.

Bellát bámulta, ő pedig visszabámult rá. Mindketten összezavartnak tűntek.

"Én?"kérdezte egy másodperc múlva. "Nem mondtam semmit."elmozdult a térdeire,

továbbhajolva felé, a kifejezése hirtelen más módon volt élénk. A fekete szemei az ő arcára

fókuszáltak.

"Mire gondolsz most?"Üresen bámulta őt.

"Semmire. Mi történik?"

"Mire gondoltál egy perccel ezelőtt?"kérdezte.

"Csak…Esme szigetére. És a tollakra."

Nekem teljesen üres fecsegésnek hangzott, de akkor elpirult és úgy gondoltam jobb ez így,

hogy nem értem.

"Mondj valami más, "suttogta.

"Mint mi? Edward, mi történik?"

Az arca újra megváltozott, és tett valamit, amitől tátva maradt a szám. Hallottam egy zihálást

mögöttem, tudtam, hogy Rosalie visszajött és most épp olyan megdöbbent volt, mint én.

Edward, nagyon finoman mindkét kezét Bella hatalmas kerek pocakjára helyezte.

"A f… "elnyelte. "A… baba hangja olyan, mint a te hangod.

Rövid győzelme volt a teljes csendnek. Egy pillanatig nem tudtam mozgatni az izmaimat.

Akkor…

"Szent Isten, te hallod őt!"kiáltotta Bella. A következő másodpercben megremegett.

Edward keze a hasa legfelső csúcsához mozdult és finoman megsimította a pontot, ahol

megrúghatta.

"Shh, "suttogta. "megijesztetted ezt…őt."

A szemeit szélesre tárta és teli volt csodálattal. Megpaskolta a hasa oldalát. "Sajnálom, baba."

Edward erősen odafigyelt, a feje a kidudorodás irányába billent.

"Mit gondol most ő (he… kisfiú)?"mohón követelte.

"ő vagy kisfiú vagy kislány"Szünetet tartott és felnézett a szemeibe. Az ő szemei is tele voltak

hasonló félelmekkel- csupán óvatosabbak és nehezteltek voltak.

"Boldog, "mondta Edward kételkedő hanggal.

A lélegzete elakadt, és lehetetlen volt nem érzékelni a megszállott ragyogást a szemeiben. Az

imádat és a rajongás. Nagy, kövér könnycseppek árasztották el a szemeit és csendesen futott

az arca hosszában és a mosolygó ajkai fölött.

Amint bámulta őt, az arca nem volt ijedt, vagy dühösen égő vagy bármilyen más kifejezés,

amit viselt amióta visszajöttek.

Vele együtt csodálkozott.

"Természetesen boldog vagy, bájos baba, természetesen az vagy, "dúdolta, miközben

könnyben úszott arccal simogatta a hasát. "Hogyan tudnál nem az lenni, teljes biztonságban,

melegben és szeretetben? Annyira szeretlek téged, kicsi EJ, persze, hogy szeretlek."

"Hogyan hívtad?"kérdezte érdeklődve Edward.

Megint elpirult "Én elneveztem. Nem gondoltam, hogy te akarod, nos, tudod."

"EJ?"

"Az édesapád neve Edward."

"Igen, az volt. Mi?"tartott egy szünetet, aztán mondta, "Hmm."

"Mi az?"

"Az én hangomat is szereti."

"Természetes, hogy szereti."a hangja most majdnem vágyakozó volt.

"Neked van a leggyönyörűbb hangod a világegyetemben. Ki ne szeretné?”

"Van biztonsági terved?"kérdezte akkor Rosalie, miközben odahajolt a kanapé mögé,

ugyanazzal a csodálkozó tekintettel nézve Bellára.

"Mi van, ha ő kislány?"

Bella a kézfejével letörölte a nedvességet a szemeiről.

"Néhány dolgot körüljártam. Eljátszva a Renee-val és Esme-vel. És azt gondoltam… Ruh-

nezmay

"Ruhnezmay?"

"R-E-N-E-S-M-E-E. Túl furcsa?"

"Nem, nekem tetszik, "biztosította Rosalie. A fejük közel volt egymáshoz, arany és mahagóni.

"Ez gyönyörű. És egy- egy fajta , hogy összeilljen."

"Még mindig azt gondolom, hogy ő egy Edward."

Edward bámult egy távoli helyre, az arca fakó volt, mintha figyelne.

"Mi az?"kérdezte Bella, az arca a távolba izzott. "Mit gondol most?

Először nem válaszolt neki, aztán mi mindannyian újra megrendültünk, azután három

különböző és különálló sóhaj- a fülét gyöngéden ráfektette a hasára.

"Szeret téged, "súgta Edward, mélységesen elkábulva. "Ő teljesen imád téged”

Abban pillanatban tudtam, hogy egyedül vagyok. Meg akartam rúgni magam, amikor

rájöttem, mennyi mindent tartottam számon azon az utálatos vámpíron

Mekkora hülyeség – ha valaha megbízol egy piócában!

Természetesen a végén elárul.

Számítottam rá, hogy az én oldalamon legyen. Számítottam rá, hogy jobban szenved, mint

amennyire én szenvedtem.

És mindenek felett, számítottam rá, hogy jobban gyűlöli azt a felháborítóan dolgot, ami

megöli Bellát, mint én.

Bíztam benne ezzel a dologgal kapcsolatban.

Még most együtt voltak, a ketten közülük hajlottak a sarjadó fölött, a láthatatlan szörny a

szemeikkel felragyogott, mint egy boldog család.

És én teljesen egyedül voltam a gyűlöletemmel és azzal a fájdalommal, ami annyira rossz volt,

mintha kínoztak volna.

Mintha lassan a borotvapenge éle ágyást húzott volna keresztül.

A fájdalom annyira rossz volt, hogy mosolyogva venném a halált, csak kijussak innen.

A forróság feloldotta a fagyott izmaimat, és a lábra álltam.

Mind a három fej felemelkedett, és láttam a szenvedésemet Edward arcán keresztül

fodrozódni, amint ismét benne volt a gondolataimban. (szó szerint: birtokot háborított a

fejemben…hmmm)

"Ahh, „fojtotta el.

Nem tudtam, mit csinálok; ott álltam; remegve, készen a menekülésre, a legelső szökésre,

amire gondolhattam.

Úgy mozogva, mintha kígyóra akadtam volna, Edward odarepült a kicsi asztal végéhez és

kirántott valamit a fiókból. Nekem dobta, és én reflexből elkaptam a tárgyat.

"Menj, Jacob. Menj el innen.” Nem élesen- hajítva mondta a szavakat nekem, mintha ezek

életbevágóak lettek volna. Segített nekem megtalálni a menekülésemet, amiért majd

meghaltam.

A tárgy a kezemben egy készlet autókulcs volt.

17. MINEK NÉZEK KI? A VARÁZSLÓNAK AZ ÓZBÓL? SZÜKSÉGED VAN EGY         AGYRA? SZÜKSÉGED VAN EGY SZÍVRE? SZEREZZ EGY FEJET. VEDD EL AZ ENYÉMET. VEDD EL MINDENEMET, AMI VAN.

Valahogy kibontakozott egy terv, ahogy átfutottam Cullenek garázsán. A másrészről a vérszívók autóin múlott.

Zavarban voltam, ahogy összepréseltem a gombot a kulcscsomón, és nem az ő Volvoja kezdett el villogtatva sípolni felém. Egy másik autó volt – amely az egymás mellett álló autók hosszú vonalában állt – várva saját útjukra.

Tényleg úgy gondolta, hogy az Aston Martin Vanquis kulcsát adja nekem, vagy elhibázta? Nem álltam meg gondolkodni rajta, hogy ez mennyiben változtat a terv második részén. Bepréseltem magamat a kényelmes bőrülésbe, beindítottam a motort, miközben térdeimet ropogtatva nyomtam a kormánykerék alá. Más alkalommal a motor hangja megigézett volna, de most épp elég nehéz volt koncentrálni a vezetésre.

Megtaláltam az ülés mozgató karját, és lábaimmal addig löktem magam hátra, hogy hozzáférjek a pedálokhoz. Az autó, mintha a levegőben úszott volna, ahogy elhajtottam.

Csak percek kellettek, hogy áthajtsak a réten. Az autó úgy ment, mintha nem is kezeimmel, hanem a gondolataimmal irányítottam volna. Ahogy kiértem a fák közülés ráhajtottam a főútra, mintha Leah kényelmetlen szürke arcát pillantottam volna meg egy páfrány mögött. Fél percig arra gondoltam, hogy ő vajon mit hisz most, majd eldöntöttem, hogy nem izgat. Gyorsan haladtam délnek, mivel arra nem kellett ellenőrzéstől tartanom, vagy egyéb más zavaró dologtól,így nem éreztem szükségét,hogy levegyem a lábam a pedálról. Ez volt az én szerencse napom. Ha a szerencsés azt jelenti,  hogy több, mint 200km/h-val repesztek egy fő úton anélkül,hogy rendőrbe botlanék. Micsoda eresztés. Egy kis üldözés talán jó lenne, a rendszámtábla persze lebuktatná őket. Biztos, hogy nem igen vették ezt számításba, és talán csak egy kicsit érintené őket kellemetlenül. Az egyetlen mozgójel, mellettem futott, keresztül az erdőn, ugyanolyan sebesen, mint én végig Forks mentén. Úgy nézett ki, mintha Quil lett volna. Biztos meglátott ő is, mivel párperccel később eltűnt anélkül, hogy riasztotta volna a többieket. Ismét, mindig meglepődtem, hogy mit jelentett korábban a története, még mielőtt emlékeztettem volna magam, hogy nem aggódom.

Átszáguldottam az U alakú úton, a legnagyobb városra gondolva, amit találhattam. Ez volt a terv első része. Úgy tűnt örökké tart, talán mert még a penge élén táncoltam, de valójában nem telik bele 2 órába és észak felé Tacoma és Seattle közötti részen voltam. Akkor lassítottam, mert igazán nem akartam megölni egy ártatlan közlekedőt. Ez egy hülye terv volt. Nem fog működni. De ahogy megpróbáltam másik lehetőségek után kutatni a fejemben, berobbant, amit Leah mondott ma.

„Ez elmúlhat, tudod, ha megtalálod a lenyomatod. Már nem fogsz az ő biztonsága miatt aggódni, soha többé.”

Úgy tűnt , hogy az, hogy elveszik tőlem a döntés lehetőségét nem lenne a legrosszabb dolog a világon. Talán szerettem volna, ha ez lett volna a legrosszabb dolog a világon. De én nem láttam a többi lányt La Pushban és a Makahi rezervátumtól Forksig. Szélesebb körben kellene vadásznom.

Így hogyan találhatnék rá véletlenszerűen a társamra a tömegben? Először is kell egy tömeg. Akkor koncentrálhatok a következő lépésre. Elsétálnék néhány ösvényen, ahol szép, korombeli lányok tűnhetnek fel, de nem tudtam leállni. Szeretnék egy olyan társat lenyomatomként, aki egész nap, csak sétálgat?

Északnak tartottam, és több és több tömeget találtam. Rátaláltam egy hatalmas parkra, tele gyerekekkel, meg családokkal, voltak deszkások, bringások, piknikezők. Nem figyeltem még semmire – szép nap volt. Mindenhol sütött a nap. Az emberek mind kijöttek a szabadba, hogy kiélvezzék a kék eget. Leparkoltam, megvettem a jegyem, és csatlakoztam a tömeghez. Körbesétáltam, hogy kissé otthonosabban érezzem magamat. Elég sokáig ahhoz, hogy a nap az égbolt másik oldalára kerüljön. Minden lányra ránéztem, aki a közelemben megfordult, igyekezve a lényeget meglátni, megállapítottam, hogy ki volt csinos, kinek volt kék szeme,ki nézett ki jól nadrágtartóban és,hogy ki viselt túl sok sminket. Próbáltam valami érdekeset keresni az arcokban, így tudhattam, hogy tényleg próbálkozom. Mintha: ennek tényleg egyenes az orra, annak a szeméből ki kellene fésülni a haját, ennek egy rúzs reklámban kellene szerepelnie, olyan tökéletes az ajka…

Valamikor visszanéztek. Néha idegesek lettek – mintha azt gondolnák, ki ez a nagy pasi, aki elvakít? Néha úgy éreztem, mintha érdeklődve néztek volna, de lehet, hogy ezt csak beképzeltem nagyképűen.  Amúgy semmi. Amikor találkozott a tekintetem a lánnyal, aki – nem vitás – a legtüzesebb lány a parkban, talán  a városban, bámult vissza rám gondolkodva, mintha érdeklődne, én nem éreztem semmit. Csak a vágyat, hogy kilépjek a fájdalmamból. A pillanat elszállt, megjegyeztem minden hibát. Bella dolgokat. Haja ugyanolyan árnyalatú volt. Szeme is hasonló alakúnak látszott. Álla vonala ugyanúgy keretezte arcát, mint Belláé. Szemei között ugyanolyan apró ráncok ültek. – ami meglepett, hogy vajon miért aggódik… Itt adtam fel. Bolond voltam, hogy azt hittem ez a megfelelő hely és idő, hogy egyszerűen szembesétáljak lelki társammal, csak azért mert annyira akartam. Nem éreztem, hogy itt találnám meg. Ha Samnek igaza volt,az én társam La Pushban volt. És tisztában voltam vele, hogy ott nem vonzott senki. Ha Billynek volt igaza, honnan tudja? Mit csinálna egy erősebb farkassal?

Visszaballagtam a kocsihoz,miközben ujjaimmal a kulccsal játszottam. Talán az voltam, amit Leah gondolt,hogy ő az. Néhány dolog meghalt és ez nem illett össze a másik generációval. Vagy csak annyi volt, hogy az én életem egy nagy, kegyetlen vicc, és nem volt szabadulásra lehetőségem.

„Hé, te, rendben vagy? Szia? Te ott a lopott autónál.”

Eltelt egy kis idő, míg felfogtam, hogy a hang hozzám beszél, és a másik pillanatban,hogy fejemet arra fordítsam. A barátságos nézésű lány mellettem állt, kicsit türelmetlenül.  Tudtam miért volt ismerős az arca – már számításba vettem őt. Fénylő, vöröses-szőke haj, szép bőr, néhány szeplő volt állán és orra hegyén, és a szem fahéj színű volt. 

„Ha bűnbánatot érzel az autó miatt,” mondta, mosolyogva, amitől egy aprógödröcske jelent meg az állán.”mindig van lehetőség, hogy magadba nézz.”

„Ez kölcsönzött, nem lopott,”vágtam vissza. Hangom borzalmas volt – mintha sírnék, vagy valami. Kínos.

„Hogyne, ez majd felment a bíróságon.”

Haragosan néztem.”Szeretnél valamit?”

„Nem igazán. Csak aggódtam az autó miatt, tudod. Csak az van, hogy … nagyon zaklatottnak tűnsz valami miatt. Ja, amúgy Lizzinek hívnak.” Nyújtotta felém a kezét.

Néztem, míg leesett a keze.

„Amúgy..” kérdezte.”Azon gondolkodtam, hogy talán segítségre szorulsz, és tudnék-e segíteni. Mintha kerestél volna valakit az előbb.” A park irányába intett, majd megvonta a vállát.

„Igen.”

Várt. Felsóhajtottam. „ Nincs szükségem segítségre. A lány nincs itt.”

„Ó, sajnálom.”

„Én is.”motyogtam.

Megint ránéztem. Lizzie. Csinos volt. Elég helyes ahhoz, hogy megpróbáljon segíteni egy zsörtölődő idegenen, aki olyan, mit egy dió. Miért nem lehet ő az? Miért volt minden ennyire komplikált? Helyes lány, csinos, és ráadásként még vicces is. Miért ne?

„Ez egy gyönyörű autó,”mondta.” Szégyen, hogy már nem készítenek ilyet. Úgy értem, hogy a Vantage karosszériája is pompás, de éppen ezért van benne valami…”

Helyes lány, aki még az autókhoz is ért. Hűha. Erősebben koncentráltam az arcára, kívánva, hogy működjön. Gyerünk, Jake – lenyomat, most.

„Milyen vezetni?”kérdezte.

„Úgysem hinnéd el,”válaszoltam.

Félig elmosolyodott, azon, hogy végre adtam neki egy normális választ. Visszamosolyogtam rá. De a mosolya nem hasított belém, szakítva szét testemet és taglózott volna le. Nem számít, hogy mennyire akartam, az életembe még nem lépett be a másik személy. Nem ugrottam fejest bele, ahogy Leah. Nem tudtam beleszeretni egy normális személybe. Nem, mivel már epekedtem valaki után. Talán – ha már10 évvel később lenne és Bella szíve hosszú ideje halott lenne, én pedig át vonszoltam volna magam az egész fájdalmon – talán akkor felajánlanám Lizzinek, hogy vezesse a gyors kocsimat, majd elbeszélgetnénk a modellekről,és megtudnék róla többet, láthatnám, hogy kedvelném-e. De ez most nem fog megtörténni. A csoda sem segíthet megmenteni engem.  Még csak most kezdtem elfogadni a kegyetlen tortúrát elviselni, mint férfi. Szívódjon fel.

Lizzie várt, talán reménykedett,hogy felajánlok neki egy utat. Vagy talán nem.

„Jobb lesz,ha visszaviszem az autót a srácnak,aki kölcsön adta.”motyogtam.

Megint elmosolyodott. „Öröm hallani, hogy jó útra térsz.”

„Igen, meggyőztél.”

Rám nézett, ahogy az autóhoz mentem, és beszálltam. Talán úgy nézhettem ki, mint aki egy sziklának akarja vezetni az autót. Ezt talán megtettem volna, ha működött volna egy vérfarkas estében. Még egyszer a távolodó autó után nézett. Először is, józanabbul vezettem visszafelé. Nem rohantam. Nem akartam oda menni, ahova tartottam. Vissza a házba, vissza abba az erdőbe. Vissza a fájdalomba, ami elől futottam. Vissza a teljes magányba. Na jó, ez melodramatikus. Nem leszek teljesen egyedül, de ez rossz volt. Leah és Seth ugyanúgy szenvedni fog velem. Hálás voltam Sethnek, hogy nem szenved sokáig. A kölyök nem értette a lelki romjaim. Leaht annyira nem érdekelte, de volt valami,amit megértett. Leah számára nem volt semmi új ebben a fájdalomban. Hatalmasat sóhajtottam, ahogy arra gondoltam, hogy mit szeretne tőlem Leah, mivel most már tudtam, hogy azon van, hogy megkapja. Még megrészegült voltam tőle, de nem hagyhattam figyelmen kívül a tényt, hogy ez megkönnyítheti az életét. És – már jobban tudtam nála – megtenné értem, ha  a helyzetünk nem változna.

Érdekes lenne, a nagyon távoli jövőben, ha Leah lenne a társam – a barátom. Sokszor mennénk egymás idegeire, ebben biztos vagyok. Nem habozna, hogy helyrerakjon,de ez jó dolog. Talán pont arra van szükségem, hogy valaki néha jól fenéken billentsen. De amikor ez bekövetkezik, ő volt az egyedüli igaz barát, aki tudja, hogy most min megyek keresztül. A reggeli vadászatra gondoltam, és hogy mennyire  zárt volt a gondolatunk abban az egyetlen pillanatban. Nem lesz egy rossz dolog. Különböző. Egy kicsit ügyetlen, egy kicsit ijesztő. De a maga módján kedves.

Nem akartam mindig egyedül lenni. És tudtam, hogy Leah elég erős ahhoz, hogy kitartson mellettem azokban a hónapokban, amik előttünk állnak. Hónapok és évek. Megpróbáltam átgondolni. Úgy éreztem, mintha készülnék átúszni az óceánt, méterről-méterre úszva, mielőtt újra bízni tudnék. Olyan sok idő jön még, magányos idők, mielőtt elkezdődne. Mielőtt belevetném magam az óceánba. Valamivel több, mint három és fél nap, és itt voltam, elpocsékolva  a maradék kis időt. Megint gyorsan kezdtem vezetni.

Láttam Samet és Jaredet, az út egyik oldalán, őrszemként, ahogy ráhajtottam a Forksba vezető útra. A vastag ágak rejtekében álltak, de tudtam mit keressek. Bólintottam feléjük, nem zavarva, hogy vajon mit gondolhatnak a mai utamról.

Bólintottam Leahnak és Sethnek is, ahogy behajtottam a Cullenek útjára. Lassan sötétedett, a felhők egyik oldalon eltakarták a napot, de én láttam, ahogy szemük izzik a fényszórók fényében.  Elmondhatom nekik később.  Nem volt alkalmas az idő rá. Meglepetten láttam, hogy Edwárd vár rám a garázsban. Napok óta nem láttam, hogy elmozdult volna Bella mellől. Láttam az arcán, hogy semmi rossz nem történt vele. A gyomrom összerándult a gondolattól, ahogy emlékeztem, honnan jöhet ez a béke. Ez annyira rossz volt – az összes ivadékommal – elfelejtettem összetörni az autót. Nos, oké. Alapvetően nem állt szándékomban tönkretenni az autóját. Talán ezt jobban tudta nálam, és ezért adta kölcsön ezt az autót.

„Néhány dolog Jacob,”mondta amint leálltam.

Vettem egy mély levegőt, és bent tartottam pár percig. Aztán lassan kifújtam és kiszálltam az autóból és odadobtam neki a kulcsokat.

„Köszi, a kölcsönt, „mondtam fanyarul. Nyilvánvalóan törlesztett.

„Mit akarsz most?”

„Először … tudom, hogy mennyire idegenkedsz használni jogosultságodat a falkáddal szemben,de…”

Hitetlenkedve néztem rá, nem számítottam,hogy erről akar beszélni velem.

„Tessék?”

„Ha nem tudod,vagy nem akarod szabályozni Leaht, akkor én-„

„Leah?” szakítottam félbe, a szót fogaim között préselve.”Mi történt?”

Edwárd arca kemény volt. „Feljött megnézni, hogy miért mentél el így. Megpróbáltam elmagyarázni. Azt hiszen, nem igazán sikerült.”

„Mit csinált?”

„Átalakult az emberi alakjára, és –„

„Tényleg?”szakítottam félbe ismét, meghökkenve ezúttal. El tudtam képzelni. Leah elhagyta az őrhelyét, és bement a lények közé?

„Ő beszélni akart…Bellával.”

„Bellával?”

Edwárd egy szuszra kezdte hadarni.”Nem akarom még egyszer ennek kitenni Bellát. Nem érdekel, hogy Leah mennyire gondolja ezt indokoltnak! Nem akarom bántani – természetesen, nem fogom – de megígérem, hogy kidobom a házból ha ez megint megtörténik. Egyenesen a folyóba fogom hajítani-„

„Higgadj le. Mit mondott?” Nem éreztem semmit ezzel kapcsolatban.

Edwárd vett egy mély levegőt, összeszedve magát.” Leah feleslegesen volt kemény. Azt nem akarom megmagyarázni, hogy Bella miért állt le veled, de azt tudom, hogy nem akarta ez tenni veled, nem akart bántani. Neki így is nagy fájdalmat okoz, hogy kettőnk között áll, hogy megkérdezze, hogy maradj. Amit Leah mondott, az teljesen értelmetlen volt,de elég ahhoz, hogy megríkassa Bellát-„

„Várj – Leah miattam kiabált Bellával?”

Élesen bólintott.” Te nagyon indulatos voltál, bajnok.”

Huh. „Nem kértem tőle, hogy ezt tegye.”

 „Tudom.”

Összehúztam a szemeimet. Persze, hogy tudja. Tud mindent.

De valami tényleg történt Leahval. Ki hitte volna? Leah simán besétál a vérszívók házába, mint ember, csakhogy reklamáljon az eljárás miatt.

„Ígérem, hogy ellenőrzöm Leaht.”mondtam.”Nem akartam ezt. De beszélni fogok vele, rendben? És nem hiszem, hogy meg fog ismétlődni. LEah sem egy titkolózós fajta, így valószínű mindent elmondott ma, amit akart.”

„Így is mondhatjuk.”

Akárhogy is, beszélni fogok erről Bellával is. Nem kell, hogy rosszul érezze magát. Ez csak rám tartozik.”

„Már elmondtam neki.”

„Persze, hogy megtetted. Rendben van?”

„Most alszik. Rose mellette van.”

Akkor az pszihopata „Rose”volt soron. Keresztezte a sötét oldalt.

Nem vett tudomást a gondolatomról, egy sokkal átfogóbb választ adott.

„Bella… jobban van, általában. Leah szóáradata, viszont bűnösséget keltett benne.

Jobb. Mivel Edwárd hallotta a szörnyet, és minden rózsás volt most. Fantasztikus.

„Ennél azért egy kicsivel több,” mormogta. „most, hogy tudom hallani őt, tapasztaltam,hogy mennyire fejlett mentálisan. Megérti, amit mondunk.”

Akaratlanul szétnyílt a szám. „Megőrültél?”

„Igen. Tudja, hogy mennyire fáj Bellának, most, hogy mennyire bántja. Megpróbálja ezt elkerülni, amennyire csak tudja. Ő…szereti Bellát. Már most.”

Úgy bámultam Edwárdra, hogy azt hittem kiesnek a szemeim a döbbenettől. Hihetetlen, jól láttam, hogy ez egy kritikus tényező. Ez volt, ami megváltoztatta Edwárdot – hogy a szörny kezdte megszerezni szeretetét. Nem tudta gyűlölni azt, ami szerette Bellát. Pontosan ezért nem tudott engem sem gyűlölni. De volt egy nagy különbség, én nem öltem meg Bellát.

Edwárd folytatta, mintha nem hallotta volna a gondolataimat. „A tény, hiszem, hogy ez több, hogy ítélkezhessünk róla, Amikor Charlilse visszajön – „

„Még nem ért vissza?”vágtam közbe élesen. Láttam magam előtt, ahogy Sam és Jared az utat figyeli. Kíváncsiak lettek, hogy mi történik?

„Alice és JAsper igen. Charlisle hazaküldte az összes vért, de nem volta annyi, amennyire számított – Bella ezt pár nap alatt feléli, az étvágya megnőtt. Charlisle ott maradt, hogy kitaláljon valamit. Nem hiszem, hogy ez szükséges most, de fel akar készülni minden eshetőségre.”

„Miért nem szükséges? Ha több kell Bellának?”

Láttam, óvatosan várta a reakciómat arra, amit el akart magyarázni. 

„Próbálom rábeszélni Charlislet, hogy amint visszaér vegye ki a babát.”

„Tessék?”

„A gyermek próbál nem mozogni, de ez nehéz. Túl nagy lesz. Nem lehet várni, hogy teljesen kifejlődjön, ahogy Charlisle javasolta. Bella túl törékeny a kísérletezéshez.”

Lábaim majdnem kicsúsztak alólam. Először, elfogadni, hogy Edwárd megkedvelte ezt az izét. Most döbbentem rá, hogy elszalasztok pár napot. Bíztam bennük.

Az óceán partmenti hullámai már elkezdtek körbezárni.

„Azt gondolod, hogy megcsinálja?”suttogtam.

„Igen, Ez volt a másik dolog, amiről beszélni akartam veled.”

Nem tudtam semmit sem mondani. Egy perc múlva tovább ment.

„Igen” mondta ismét.”Várunk, amíg lehet, hogy a gyermek kész legyen, ez így nagyon veszélyes. Bármelyik percben késő lehet. De ha elébe megyünk, ha gyorsan cselekszünk, nem látom esélyét, hogy baj legyen. Tudva, hogy a gyermek segíteni akar. Hálásan, Bella és Rose is egyetért velem. Most, hogy megbeszéltem velük, hogy biztonságos a gyermeknek is a beavatkozás, nincs mitől tartanunk.”

„Mikor fog Charlisle visszaérni?”kérdeztem suttogva. Nem tartottam vissza a levegőt ezúttal.

„Holnap délben.”

A térdeim összecsuklottak, az autóban kellett megkapaszkodnom,hogy megtartsam magam. Edwárd segítőkészen nyújtotta felém kezeit, majd úgy gondolta ez talán mégsem egy olyan jó ötlet, így leengedte őket.

„Sajnálom,”suttogta.”Tényleg sajnálom, hogy ez ennyire fájdalmas a számodra, Jacob. Tudom, hogy gyűlölsz engem, el kell, hogy fogadjam, de én nem tudom ezt érezni irántad Jacob. Úgy gondolok rád akár… akár a testvéremre, sok estben. Egy bajtárs a seregben, a legnagyobb. Jobban megértem a fájdalmadat, mint hinnéd. De Bella túléli”- Amikor ezt mondta hangja szinte erőszakos lett – „és tudom, hogy számodra ez a legnagyobb dolog.”

Alapvetően igaza volt. Nehéz volt elmondani. Zúgott a fejem.

„Nos, utálom most ezt tenni, amikor te már ennyire elfogadtad, de tisztázzuk, kevés időnk van. Kérdeznem kell tőled valamit – könyörögni, ha muszáj.”

„Nem akarok lemaradni valamiről.” Ismét felemelte a kezét , hogy a vállamra tegye, majd mielőtt elért volna sóhajtva leengedte kezeit.

„Tudom, mennyi mindent adtál,”mondta gyorsan.”De ez valami olyan,amit csak te tehetsz meg,senki más. Megkérdeztem az igazi Alpha hímet, Jacob. Akkor kérdeztem meg,amikor Ephram itt volt.”

Felidéztem a múltat.

„Azt szeretném, ha engedélyeznéd, hogy eltérjünk attól, amit ígértünk nektek. Szeretném, ha engedélyeznéd, hogy változtassunk. Szeretném, ha engedélyeznéd, hogy megmentsük az életét. Tudod, valahogy megteszem, de nem akarom megszegni a neked adott szavaimat, ha nem lesz más lehetőségünk. Soha nem szándékoztuk visszavonni szavunkat, ezért nehéz ez most ennyire. Szeretném, ha megmaradna a szövetség családjaink között, ha ennek vége lesz.’

Megpróbáltam nyelni egyet. Samre gondoltam. Ez, amit Sam szeretne.

„Nem. Sam jogosultsága feltételezett. Ez tőled függ. Sosem fog elvenni tőle, de senki nem tudja igazságosabban megítélni nálad, amit most mondtam.”

Ez nem az én döntésem.

„De az Jacob, és ezt te is tudod. A te szavad dönti el, hogy elítélnek minket, vagy elfogadnak.”Csak te tudod ezt megadni nekem.”

Nem tudtam gondolkodni. Nem tudom.

„Nincs már sok időnk.”mondta a ház felé intve.

Nem, nincs több idő. A néhány napomból csupán néhány óra lett. Nem tudom. Had gondoljam át. Csak adj nekem pár percet magamban, rendben?”

„Igen.”

Elindultam befelé, Edwárd követett. Bolondság, mennyire egyszerű volt ez, sétálni a sötétben nyomomban egy vámpírral. Nem éreztem, hogy ne lennék biztonságban, de még kényelmetlenül sem éreztem magamat, igazán. Úgy éreztem, hogy sétálok valakivel az oldalamon. Nos, valaki, akinek rossz szaga van.

„Szia, kölyök,” motyogtam.

Lehajtotta fejét, én meg megveregettem a vállát.

„Egész jól.”mondtam”El fogom mesélni, később. Sajnálom, hogy kizárlak így belőle.”

Vigyorgott.

„Hé, mond meg a nővérednek, hogy higgadjon le, rendben? Elég.”

Seth biccentett egyet.

Megint megveregettem a vállát. „Menj vissza a munkába. Nem sokára követlek.”

Seth rám nézett, majd hátra és eltűnt a  fák között.

„Neki van a legtisztább, legőszintébb, leggyermekibb tudata, amit valaha hallottam.”mormogta Edwárd, ahogy eltűnt előlünk Seth.”Szerencsés vagy, hogy megtudod osztani vele a gondoltait.”

„Tudom!” Röfögtem.

Elindultunk megint a ház felé, mindketten felkaptuk a fejünket, amikor hallotuk, hogy valaki egy szívószálon keresztül iszik. Edwárd neki iramodott. Felszökkent az előcsarnok lépcsőin és már el is tűnt.

„Bella szerelmem, azt hittem alszol.”hallottam a szavait.”Sajnálom. Nem szabadott volna itt hagynom téged.”

„Ne aggódj. Csak megszomjaztam – ez keltett fel. Azért az jó, hogy Charlisle hozott még. Ennek a gyereknek szüksége lesz rá, amikor kint lesz. „

„Igaz. Ez egy jó dolog.”

„Csodálkozni fogok, ha mást is szeretne majd,”elmélkedett.

„Azt hiszem, majd kitapasztaljuk.”

Átsétáltam az ajtón.

„Végszóra” mondta Alice, és Bella szemei felém siklottak. Dühített, ellenállhatatlan mosoly terült szét arcán egy percig. Majd eltűnt és szomorú lett a kifejezés az arcán. Ajkai megremegtek, mintha igyekezne visszatartani a sírást.

Legszívesebben lekevertem volna egyet Leahnak, pontosan a buta szájára.

„Szia, Bella,”mondtam gyorsan.”Hogy vagy?”

„Jól.”mondta.

„Nagy nap a mai, ha? Sok az újdonság.”

„Nem kell ezt csinálnod, Jacob.”

„Nem tudod, miről beszélsz.” Mondtam, miközben leültem a kanapé karfájára a feje mellé. Edwárd a padlón ült, már. Bella szemrehányóan nézett rám.

„Én annyira s – „kezdte mondani.

Ujjammal lezártam ajkait.

„Jake,”motyogta, igyekezve félre tolni kezemet. Annyira gyöngén, hogy nehezemre esett elhinni, hogy tényleg ezt próbálta tenni. Megráztam a fejemet.

„Csak akkor beszélhetsz, ha nem fog butaságokat összehordani.”

„Rendben, nem fogok olyat mondani.” Úgy hangzott, mintha dörmögne.

Elvettem a kezemet.

„Sajnálom!”fejezte be gyorsan, majd vigyorgott.

Összehúztam a szemeimet, majd visszamosolyogtam rá.

Ahogy a szemeibe néztem, olyan dolgot láttam, ami után a parkban kutattam. Holnap valaki más lesz. De remélhetőleg élő, és ez számított igaz? Ugyanazzal a tekintettel nézett rám, valahogy. Ugyanaz a száj mosolygott, majdnem. Nála jobban senki nem tudta mi van bennem. Leah egy érdekes társ, talán még igaz barát is – valaki, aki mellettem maradna. De ő nem volt az én legjobb barátom, az, aki Bella volt számomra. Hihetetlen szerelmet éreztem Bella iránt, olyan kötelék volt köztünk, ami a bensőmig hatolt. Holnaptól az ellenségem lesz. Vagy mindenem. És ez a nyilvánvaló különbség volt számomra.

Felsóhajtottam.

„Remek!”gondoltam, feledve az utolsó gondolataimat. Felkészültem az üresség érzésére. Mentsd meg őt. Mint Ephraim örököse, engedélyezem neked, a szavamat adom, ez nem fogja felrúgni az egyességet. A többiek majd szemrehányást tesznek nekem. Igazad volt – nem tudják tagadni jogosságom, el kell, hogy fogadják.

„Köszönöm.”suttogta Edwárd, eléggé halkan ahhoz, hogy Bella ne halja meg. Szavai felforrósították a többi vámpírt, láttam a szemem sarkából.

„Nos,”kérdezte Bella.”Hogy telt a napod?”

„Remekül. Elmentem kocsikázni. Lógtam kicsit a parkban.”

„Jól hangzik.”

„Persze, biztosan.”

Majd Rose felé küldött egy tekintetet. „Rose?”kérdezte.

A szőke kuncogott.”Megint?”

„Azt hiszem az utóbbi pár órában 2 gallont ittam meg.”magyarázta Bella.

Edwárd és én is inkább félrehúzódtunk, amíg Rosalie felemelte Bellát a kanapéról hogy a fürdőbe vigye.

„Mehetek a lábamon?” kérdezte Bella. „A lábaim megmerevedtek.”

„Biztos vagy benne?”kérdezte Edwárd.

„Rosalie majd elkap, ha nem bírnának el a lábaim. Ami könnyen megtörténhet, mióta nem használtam már őket.”

Rosalie finoman letette Bellát a lábaira, kezeit Bella derekán nyugtatva. Bella kezeit előrenyújtva, kicsit megingott.

„Ez jólesik,”sóhajtotta.”Pfúj, mekkora vagyok.”

Tényleg az volt. Hatalmas pocakja feltűnő volt.

„Egy napig még.”mondta, majd megsimogatta a hasát.

Elfogott a rémület, de igyekeztem megtartani magamnak az érzést, hogy ne láthassák arcomon. Már csak egy napig kell tartanom magamat, igaz?

„Minden rendben. Hoppá – ó, ne!”

A csésze, amit Bella az egyik karfára tett, leborult, mindent beborítva sötét vérrel. Automatikusan lendült egyszerre három különböző kar, Bella lehajolt, hogy elkapja. Ez volt a legrosszabb, félelmetes hang tört elő hasából.

„Ó!” sikította.

Aztán egészen puha lett, zuhant a padló felé. Rosalie még épp időben elkapta, mielőtt a padlóra esett volna. Edwárd is ott állt mellette, kinyújtott karokkal.

„Bella?” kérdezte, majd zavart lett tekintete, és megijedt a rá váró jövőtől.

Egy fél perccel később, Bella sikított.

Ez nem csak egy sikoly volt, ez egy vérfagyasztó haldokló sikoly volt. A borzalmas hang hörgésbe fulladt,szemei fent akadtak, feje hátrahanyatlott. Teste megfeszült, Rosalie védő karjai között, majd mint egy szökőkútból,tört elő torkából a vér.

18. Erre nincsenek szavak

Bella vörösben ázó teste megrándult, és rázkódni kezdett Rosalie karjaiban, mintha csak

elektromos árammal végeznék épp ki. Mindez alatt az arca üres volt – öntudatlan. A testéből

jövő vad rágás mozgatta őt. Ahogy rázkódott, minden rándulás éles töréssel és reccsenéssel

járt. Rosalie és Edward megfagytak egy fél pillanatig, aztán összetörtek. Rosalie a kezébe

kapta Bella testét, és olyan gyorsan kiabált, hogy nehéz volt külön szavakra bontani, ő és

Edward felrohantak a lépcsőn az emeletre.

Utánuk futottam.

„Morfium!”ordította Edward Rosalienak.

„Alice- hívd fel Carlisle telefonon!”sikoltotta Rosalie.

A szoba, amibe követtem őket, olyan volt mintha egy sürgősségi kórterem lett volna felállítva

egy könyvtár közepén. A fények ragyogó fehérek voltak. Bella az asztalon feküdt a vakító

fények alatt, a bőre kísérteties volt a reflektorfényben. A teste puffant, akár egy hal a

homokon. Rosalie lefogta Bellát, széttépte és felhasította a ruháit, amíg Edward egy

fecskendőt szúrt a karjába.

Hányszor képzeltem el meztelenül? Most képtelen voltam odanézni. Féltem, hogy ez marad

meg bennem emlékként.

„Mi történik Edward?”

„Fuldoklik!”

„Biztos levált a placenta!”

Ennél a pontnál Bella is észhez tért. Sikoltva válaszolt, ami mintha átszakította volna a

dobhártyám.

„Vegyétek ki” sikoltotta. „Nem kap levegőt! Vedd ki MOST!”

Láttam, ahogy a vörös pontok kirepültek, amikor a sikolyától elpattantak az erek a szemében.

„A morfium-„morogta Edward.

„NEM! MOST-!”Egy újabb véráradat fullasztotta el, amit kiabált. Edward felemelt a fejét,

reménytelenül küzdött, hogy kitisztítsa a száját, és újra kapjon levegőt.

Alice beszökkent a szobába és egy kis kék fülhallgatót csíptetett Rosalie haja alá. Aztán Alice

eltávolodott, arany szemei szélesek és perzselőek voltak, mialatt Rosalie őrjöngve sziszegett a

telefonba.

A fényáradatban, Bella bőre inkább vörösnek és feketének tűnt, mintsem fehérnek.

Sötétvörös véraláfutás jelent meg a hatalmas, iszonyatos dudor alatt a hasán. Rosalie

kezében megjelent egy szike.

„Hagyd hatni a morfiumot!”kiabált rá Edward.

„Nincs rá idő,”sziszegte Rosali.”Haldoklik.”

A keze Bella hasa alá siklott és élénkvörös vér ömlött onnan, ahol felmetszette a bőrét. Olyan

volt, mintha kiborítottak volna egy vödröt, mintha teljesen kinyitnák a csapot. Bella

megrándult, de nem sikított. Még mindig fulladozott.

És aztán Rosalie elveszítette az összpontosítását. Láttam, milyen gyorsan változik meg az

arckifejezése, láttam, ahogy az ajkát visszahúzza a fogairól, és ahogy a szemei feketén

csillognak a szomjúságról.

„Ne, Rose!”üvöltötte Edward, de kezeit fogva tartotta, amint próbálta Bellát feltámasztani,

hogy lélegezni tudjon.

Rosaliera vetettem magam, keresztülugorva az asztal felett anélkül, hogy bármit

megzavartam volna. Megütöttem a kőkemény testét, nekilökve őt az ajtónak, éreztem, ahogy

a kezében lévő szike mélyen beleszúródik a balkaromba. A jobb tenyeremmel átfogtam az

arcát, lezárva az állkapcsát és a magasba emeltem.

Arra használtam a szorításomat Rosalie arcán, hogy kilengessem a testét, így hasba tudtam

rúgni; olyan volt, mintha betonba rúgnék.

Nekirepült az ajtókeretnek, elhajlítva az egyik oldalát. A kis hangszóró a fülében darabokra

tört. Aztán megjelent Alice, és a torkánál fogva a hallba rángatta.

És ezt meg kellett adnom a Szöszinek – de ő nem vette fel a harcot ellenem. Azt akarta, hogy

mi győzzünk. Hagyta, hogy így elbánjak vele, csakhogy megmentse Bellát. Vagyis, hogy

megmentse azt az izét. Kitéptem a szikét a karomból.

„Alice, tűntesd el innen!”kiabálta Edward. „Vidd el Jasperhez, és tartsd ott! Jacob, szükségem

van rád!”

Nem láttam, ahogy Alice befejezi a munkát. Visszakanyarodtam a műtőasztal felé, ahol Bella

elkékült, szélesre nyitott, merev szemekkel.

„Lélegezteted?”morgott rám Edward gyorsan és követelőzően.

„Igen!”

Felmértem az arcát, keresve bármilyen jelét annak, hogy úgy reagál majd, mint Rosalie.

Semmit nem láttam rajta, csak esztelen vadságot.

„Lélegeztesd! Kiveszem belőle, mielőtt-”

Egy újabb éles törés hallatszott a testéből, az eddigi leghangosabb, olyan hangos, hogy

mindkettőnket megfagyasztott a döbbenet, és vártuk a sikolyát. Semmi. A lábai, amik eddig

kínban vonaglottak, ernyedtek lettek, és természetellenes pózba estek.

„A gerince,”fuldokolta elborzadva.

„Vedd ki belőle!”vicsorogtam, felé dobva a szikét. „Most már semmit nem fog érezni!”

Aztán a feje felé hajoltam. A szája tisztának látszott, így rányomtam az enyémet és telefújtam

a tüdejét levegővel. Éreztem, ahogy a rángatózó teste megemelkedik, szóval semmi nem

torlaszolta el a torkát.

Vér ízűek voltak az ajkai.

Hallottam, ahogy a szíve egyenetlenül dörömböl. Ne engedd. Gondoltam vadul, egy újabb

adag levegőt fújva a testébe. Megígérted. Ne engedd leállni a szíved.

A következő hang kizökkentett, váratlanul, rémisztően. Mintha valami fémet darabokra

szednének. A hang visszaidézte a hónapokkal ezelőtti harcot a tisztáson, egy újszülött

széttépésének szaggató hangja. Futólag odapillantottam, hogy lássam, ahogy Edward az arcát

a dudornak nyomja. Vámpír fogak – biztos módja, hogy keresztülhatoljanak egy vámpír

bőrön.

Megborzongtam, amint egy újabb adag levegőt fújtam Bellaba.

Visszaköhögte, pislogott, a szemei vakon pörögtek.

„Maradj most velem Bella!”üvöltöttem rá.”Hallasz engem? Maradj! Nem hagyhatsz el. Ne

engedd leállni a szíved!”

A szemei forogtak, engem keresett, vagy őt, de nem látott semmit.

Mindenesetre ránéztem, odaláncoltam a szemem.

Aztán a teste hirtelen mozdulatlanná vált a szemeim alatt, habár a lélegzése

hozzávetőlegesen javult és a szíve továbbra is dübörgött. Rájöttem, hogy a mozdulatlanság

azt jelentette, vége. A belső ütések véget értek. Bizonyára már nem volt benne. Kint volt.

Edward suttogott, „Renesmee.”

Szóval Bella tévedett. Nem az a kis fiú volt, amit elképzelt. Nem nagy meglepetés. Miben nem

tévedett eddig?

Nem vettem le a tekintetem a vérben lévő szemeiről, de éreztem, ahogy a kezeit gyengén

felemeli.

„Engedd…”suttogta megtörten. „Add ide nekem.”

Azt hiszem, tudnom kellett volna, hogy mindig megadja neki, amit akar, nem számít milyen

hülye kéréssel áll is elő. De álmodni sem mertem volna, hogy most is hallgat rá. Így nem is

gondoltam rá, hogy megállítom.

Valami meleg megérintette a karom. Az igaz, hogy ennek fel kellett volna tűnnie. Semmit

nem éreztem melegnek.

De képtelen voltam levenni a szemem Bella arcáról. Pislogott aztán bámult, végül meglátott

valamit. Furcsán, gyengéden dúdolva felnyögött.

„Renes…mee. Olyan…gyönyörű.”

Aztán levegő után kapkodott – zihált a fájdalomtól.

Mire odanéztem késő volt. Edward kikapta a meleg, véres dolgot a petyhüdt kezeiből. A

szemeim végigfutottak a bőrén. Piros volt a vértől – a vértől, ami a szájából ömlött, a vértől,

ami a teremtményt is beborította, és a friss vértől, ami egy apró dupla-félhold alakú

harapásnyomból folyt a ball mellkasán.

„Ne, Renesmee,”motyogta Edward, mintha illemre tanítaná a kis szörnyet.

Nem néztem rájuk. Csak Bellát figyeltem, ahogy a szemei visszafordulnak a fejébe.

Egy utolsó tompa dobbanással, a szíve akadozott és elcsendesedett.

Talán egy fél szívdobbanásnyit veszíthetett, mikor a kezem már újra a mellkasán voltak,

pumpáltam, a fejemben számoltam, próbáltam biztosan tartani a ritmust. Egy. Két. Há’. Négy.

Egy pillanatra ismét elakadtam, amíg újra levegőt fújtam a tüdejébe.

Nem láttam többé. A szemeim nedvesek és homályosak voltak. De hipertudatában voltam a

szobában lévő hangoknak. A szíve vonakodó bam-bam dobogása a követelő kezeim alatt, a

saját szívem dübörgése mellett egy másik verdeső dobogás, ami túl hangos és túl könnyed

volt. Nem tudtam hova tenni.

Még több levegő erőltettem Bella torkába.

„Mire vársz?”fulladoztam lélekszakadva, újra pumpálva a szívét.

Egy. Két. Há. Négy.

„Vidd el a babát,” mondta sürgetően Edward.

„Dobd ki az ablakon.” Egy. Két. Há. Négy.

„Add ide nekem.”csengte egy halk hang az ajtóból.

Edward és én ugyanabban a pillanatban mordultunk fel.

Egy. Két. Há. Négy.

„Kontrollálom magam,”ígérte Rosalie. „Add ide a babát, Edward. Gondoskodom róla, amíg

Bella…”

Ismét Bellába fújtam, miközben megesett a cser. A verdeső dörömbölés távolodva elhalkult.

„Járjon a kezed, Jacob.”

Felpillantottam Bella fehér szemeiről, még mindig pumpáltam a szívét. Edward egy

fecskendőt tartott a kezében – teljesen ezüstöt, mintha acélból lenne.

„Az meg mi?”

A kőkemény keze ellökte az enyémet az útból. Egy kis reccsenést hallottam, ahogy az ütése

eltörte a kisujjam. Ugyanabban a másodpercben beleszúrta a tűt a szívébe.

„A mérgem” válaszolta miközben befecskendezte.

Hallottam a zökkenést a szívében, mintha csak megütötték volna egy evezővel.

„Mozogj” parancsolta. A hangja fagyos volt, és halott. Vad és meggondolatlan. Mintha csak

egy gép lett volna.

Figyelmen kívül hagytam a már gyógyuló fájdalmat a kisujjamban, és újra pumpálni kezdtem

a szívét. Nehezebb volt, mintha a vére megalvadna – sűrű és lassú. Amíg én az immár

mérgezett vérét próbáltam áramoltatni az ereiben, néztem amit csinál.

Olyan volt, mintha megcsókolná, hozzáérintette az ajkait a nyakához, a csuklójához, a könyök

hajlatához. De hallottam, hogyan szakad fel a bőre, ahol a fogai keresztülharapják, újra és

újra, mérget juttatva a szervezetébe, annyit amennyit csak lehet. Láttam, ahogy a sápadt

nyelve átsuhan a vérző sebeken, de mielőtt émelyített vagy dühített volna, rájöttem mit is

csinált. Ahol a nyelve lemosta a mérget a bőréről, ott a seb begyógyult. Bent tartva a

mérgezett vért a testében.

Több levegőt fújtam a szájába, de nem történt semmi. Csak élettelen emelkedés a

mellkasánál. Még mindig pumpáltam a szívét, számoltam amíg ő mániákusan dolgozott

felette, próbálta ismét összerakni. A király összes lova, és a király összes embere..

De semmi nem volt ott, csak én és ő.

A holtest felett dolgoztunk.

Mert ennyi maradt a lányból, akit mindketten szerettünk. Ez az összetört, kivérzett,

szétroncsolt holttest. Nem tudtuk ismét összerakni Bellát.

Tudtam, hogy túl késő. Tudtam, hogy halott. Biztosan tudtam, mert a húzás eltűnt. Nem

láttam okát, hogy mellette maradjak. Ő már nem volt itt többé. Így hát a teste többé nem

vonzott. Az öntudatlan igény, hogy a közelében legyek eltűnt.

Vagy csak egy jobb világba költözött. Úgy tűnt, mintha most már ellenkező irányból érezném

a vonzást. Le a lépcsőn, ki az ajtón. A sóvárgás, hogy eltűnjek innen és soha, de soha ne jöjjek

vissza.

„Akkor menj”csattant fel, és újra elütötte a kezeimet az útból, átvéve a helyem. Úgy éreztem

három ujjam eltört.

Zsibbadtan kiegyenesítettem őket, nem bántam a lüktető fájdalmat.

Gyorsabban hajszolta a halott szívét, mint én.

„Nem halt meg,”morogta.”Rendbe fog jönni.”

Nem többé biztos benne, hogy nekem beszél.

Elfordultam, magára hagytam a saját halálával, és lassan az ajtó felé sétáltam. Túl lassan.

Képtelen voltam gyorsabban mozgatni a lábaimat.

Végül ennyi. Tengernyi fájdalom. A másik part olyan messze volt, a forró vízen keresztül, hogy

el sem tudtam képzelni, még kevésbé voltam képes meglátni.

Újra üresnek éreztem magam, most mintha elvesztettem volna a célom. Bella

megmentéséért olyan régóta harcoltam. És nem mentettem meg. Képes volt feláldozni

magát, hogy szétszaggassa egy szörnyfiúka, és a küzdelem elbukott. Mindennek vége.

Megborzongtam a mögülem jövő hangtól, ahogy lefelé vánszorogtam a lépcsőn – egy halott

szív kikényszerített dobbanása.

Valahogy azt akartam, hogy fehérítőt öntsenek a fejembe és engedjék, hogy szétmarja az

agyam. Hogy elégesse Bella utolsó perceinek képét. Elfogadnám az agykárosodást, ha képes

lennék megszabadulni tőlük – a sikítás, a vérzés, az elviselhetetlen reccsenés és csattogás,

ahogy az újszülött szörnyeteg belülről utat tör magának…

El akartam futni, tízesével szedni a lépcsőfokokat és kiszáguldani az ajtón, de a lábaim

súlyosak voltak, mintha vasból lennének és a testem fáradtabb volt, mint még soha azelőtt.

Lecsoszogtam a lépcsőn, akár nyomorék öregember.

Megpihentem a legalsó fokon, összegyűjtve az erőmet, hogy kijussak az ajtón.

Rosalie a fehér kanapé tiszta végén volt, háttal nekem, gügyögött és motyogott a karjaiban

lévő takaróba bugyolált valaminek. Hallania kellett, ahogy megállok, de nem figyelt rá, hogy

rajtakaptam az anyaság egy lopott percében. Talán most boldog. Rosalie megkapta, amit

akart, és Bella soha nem fog visszajönni, hogy elvegye tőle a teremtményt. Azon tűnődtem,

vajon a mérgező szőke mindvégig ebben reménykedett?

Valami sötétet tartott a kezeiben, és kapzsi szívó hang jött az apró gyilkos felől, akit tartott.

Vér szaga a levegőben. Emberi véré. Rosalie etette. Persze, hogy vért akart. Mi mással

etethetnél egy olyasfajta szörnyet, ami brutálisan megcsonkítja a saját anyját? Talán Bella

vérét itta.

Talán.

Az erőm visszatért, ahogy hallgattam a kis hóhér etetésének hangját.

Erő és gyűlölet és forróság – vörös izzás mosta keresztül a fejem, égett, de semmit nem törölt

ki. A fejemben lévő emlék csak benzin volt, felélesztette a poklot, de nem hagyta

felemészteni. Úgy éreztem, a remegés tetőtől-talpig ráz, és nem próbáltam leállítani.

Rosalie teljesen belemerült a teremtménybe, egyáltalán nem figyelt rám. Nem lenne elég

gyors, hogy megállítson, zavart volt.

Samnak igaza volt. Az izé fejlődött – a létezése természetellenes volt. Egy sötét, lelketlen

démon. Valami, aminek nem volt joga létezni.

Valami, amit el kell pusztítani.

Úgy tűnt a vonzás többé nem az ajtó felé vezetett. Most már éreztem, buzdított, előre felé

húzott. Vonzott, hogy befejezzem ezt az egészet, hogy megtisztítsam a világot ettől a

förtelemtől.

Rosalie megpróbálna megölni, amikor a teremtmény már halott, és én megküzdenék vele.

Nem voltam benne biztos, hogy volna-e időm végezni vele, mielőtt a többiek a segítségére

sietnének. Talán igen, talán nem. Ezzel nem is igazán foglalkoztam.

Nem foglalkoztam vele, vajon a farkasok, bármelyik csapat, megbosszulnának-e vagy

jogosnak neveznék a Cullenek igazságszolgáltatását. Egyik sem számított. Csak a saját

igazságommal törődtem. A bosszúmmal.

Az izé, ami megölte Bellát nem élhetett tovább egy perccel sem.

Ha Bella túlélte volna, most gyűlölne ezért. Személyesen akarna megölni.

De nem érdekelt. Őt sem érdekelte mit tett velem – hagyta magát lemészárolni, akár egy

állatot. Miért kellene nekem figyelembe venni az ő érzéseit?

És aztán ott volt Edward. Bizonyára most túl elfoglalt – próbálja visszahozni a holtestet, túl

messzire ment az őrült visszautasításában -, hogy hallgassa a terveimet.

Így hát nem adom meg a lehetőséget, hogy megtartsam a neki tett ígéretem, hacsak– és arra

nem vennék mérget, hogy – boldogulok Rosalie, Jasper, és Alice ellen, három az egy

arányban. De még ha győzök is, nem hittem, hogy van elég bennem, hogy megöljem

Edwardot.

Mert nem volt bennem elég szánalom hozzá. Miért engedném őt elmenekülni az elől, amit

tett? Nem lenne igazságosabb – kielégítőbb – hagyni, hogy együtt éljen a semmivel, minden

nélkül?

Ez majdnem megmosolyogtatott, miközben megteltem gyűlölettel, ahogy csak rá gondoltam.

Nem csak Bellát. Nem a gyilkos ivadékot. Még hiányolná a családja számos tagját, akiket

képes voltam legyőzni. Természetesen, talán őket összerakná, miután nem lennék itt, hogy

elégessem őket. Kivéve Bellát, aki már soha többé nem lesz teljes egész.

Azon tűnődtem, vajon a teremtményt is össze lehet rakni. Kételkedtem benne. Bella része

volt ez is – bizonyára örökölnie kellett valamit a sebezhetőségéből. Hallottam a verdeső

szívdobbanásokat az apróságban.

Az ő szíve vert. A Belláé nem.

Csak egy perc telt el, mialatt meghoztam ezeket a könnyű döntéseket.

A remegésem feszesebbé és gyorsabbá vált. Megfeszítettem magam, készültem, hogy

rátámadjak a szőke vámpírra és a fogaimmal kiszakítsam a gyilkos dolgot a kezeiből.

Rosalie ismét gügyögött a teremtménynek, félretette az üres fémizét, és felemelte a

teremtményt, hogy az arcához nyomhassa az övét.

Tökéletes. Ez az új pozíció tökéletes volt a támadásomra. Előre hajoltam és éreztem, ahogy a

forróság elkezd átváltoztatni, miközben egyre nőtt bennem a vonzás a gyilkos felé – erősebb

volt, mint amit valaha is éreztem, olyan erős, ami az Alfa parancsára emlékeztetett, mintha

felmorzsolna, ha nem teljesíteném.

Ez alkalommal teljesíteni akartam.

A gyilkos rám nézett Rosalie válla fölött, a pillantása sokkal tisztább volt, mint bármely

újszülött teremtmény pillantása.

Meleg barna szemek, tejcsokoládé színű – pontosan olyan, mint valaha Belláé.

A remegésem abbamaradt; forróság öntött el, erősebb, mint valaha, de valahogy újfajta

hőség – nem lángolás.

Izzás volt.

Minden kinyílt bennem, ahogy félig-vámpír, félig-ember gyermek apró porcelán arcára

néztem. Minden szál, ami eddig az életemhez kötött, most azonnal szétszakadt, mintha

elvágták volna egy köteg léggömb madzagját. Mintha minden, ami azzá tett, ami voltam – a

szerelmem az emeleten fekvő halott lány iránt, a szeretetem apám iránt, a hűségem az új

falkám iránt, a szeretetem a többi bátyám iránt, a gyűlöleten az ellenségeim iránt, az

otthonom, a nevem, én magam – elvált volna tőlem- nyissz, nyissz , nyissz – és felszállt volna

semmibe.

De nem hagyott sodródni. Egy új szál kötött oda, ahol voltam.

Nem egy, hanem egymillió. Nem szálak, hanem acél kötelek. Egymillió acél kötél, ami egy

dologhoz kötött – az univerzum közepéhez.

Most már értettem – hogy az univerzum egy pont körül forog. Soha nem láttam az univerzum

szimmetriáját ezelőtt, de most világossá vált.

A föld gravitációja nem kötött többé oda, ahol álltam.

A kislány, a szőke vámpír karjaiban volt az, aki itt tartott.

Renesmee.

Az emeletről új hangot hallottam. Az egyetlen olyan hangot, ami meg tudott érinteni ebben a

pillanatban. Egy eszeveszett dobogás, gyors ütem…

Egy változó szív.