A kékhold varázsa

A kék hold varázsa

Előszó

Az élet ezer csodát tartogat számodra. Vannak, akik azt hiszik magukról, hogy tökéletesek, és vannak azok, aki senkiknek hiszik magukat. Ha megállsz egy pillanatra és mélyen a szívedbe nézel, akkor megláthatod a valódi éned. Ha elfogadod önmagad, akármilyen tökéletlen is vagy az élet egy szempillantás alatt tökéletessé válik. De ehhez hinned kell a csodákban, abban hogy minden okkal történik, és abban hogy mindenki hivatott valamire. Senki sem jobb, mint a másik mind egyformán fontosak vagyunk.

Én is azok közt voltam, akik senkinek képzelték magukat, de nagyon tévedtem. Ha barátok családtagok, és a szerelem vesz körül, felér egy óriási varázslattal.

1. fejezet

Rossz érzés

Minden teljesen átlagosan kezdődött. Reggel felkeltem, megreggeliztem majd nem túl nagy lelkesedéssel elindultam a suliba. Ehhez talán az is hozzájárt, hogy nem épp a legkedvesebb osztálytársakat kaptam. De most valami más volt. Valami erőteljes. Még sosem éreztem ilyesmit. Mikor beléptem az iskola kapun mintha áramjárta volna végig minden porcikámat. Félelmetes volt. Egésznap ez a szörnyű érzés tartott hatalmában. Nem engedett. Mintha fojtogattak volna. Amikor hozzám szóltak semmit sem értettem. Az óra nagy része azzal telt, hogy csak bámultam a könyvet és a tanárt. Amikor véget értek az óráim szinte rohanva siettem ki az iskolából. Amint eltávolodtam a sulitól, mintha kezdett volna eloszlani körülöttem a szürke köd, ami eddig teljesen betakart. Amint beléptem az ajtónkon anyám sietett ki elém.

-         Kicsim, örülök, hogy megjöttél. Apával el kell, hogy mondjunk valamit – anyám arca ragyogott a boldogságtól, ahogy apámé az elégedettségtől.

-         Ó, és mi lenne az a nagy hír? – kérdeztem sietve két ok miatt. Először is mert nagyon felkeltették az érdeklődésemet. Másodszor, pedig mert a sűrű szürke köd ismét kezdett körbe venni. Ekkor hirtelen átfutott az agyamon egy kósza gondolat, amitől üvölteni tudtam volna. Megijedtem a gondolat valószínűsége miatt ezért szinte sikítva kérdeztem a szüleimet. – Csak nehogy azt mondjátok, hogy tesóm lesz.

-         Nem kell megijedned Ness. Erről szó sincs – nyugtatott apám, amiből arra következtettem, hogy az arcomon tükröződik a testemet körbe vevő pánik. Amit éreztem talán több volt pániknál. De magam se tudtam hogy mi.

-         Ebben az esetben elárulnátok, végre mi folyik itt mielőtt teljesen kiakadok – vágtam hozzájuk a szavakat.

-         Nos kicsim apunak olyan jól megy a munka, hogy áthelyezték egy nagyobb céghez igazgatónak – üvöltötte anyám és mosolya egy percre sem tűnt el arcáról.

Szavai lassan értek el hozzám. Az agyam még lassabban fogta fel ezeknek a szavaknak a jelentését. Egyszerre több érzés tódult a fejembe. Félelem. Öröm. Büszkeség. Valamilyen szinten pedig pánik.

Egyrészt ha belegondoltam az időzítés nem is olyan rossz, mert nagyon kezdtem unni ezt a sulit, pedig még csak 2 éve jártam ide. Bár másrészt meg rossz volt az időzítés, mert már épp kezdtem volna beilleszkedni. Csak azt nem tudtam, hogy mikor. Hiába is próbáltam magamnak hazudni nem ment. Biztos voltam benne hogy még sokáig nem tudtam volna beilleszkedni. Én voltam a különc lány. Mindenhol. Bár még én magam se értettem hogy miért is voltam különc, hiszen ugyanolyan voltam, mint a többiek. Talán kissé távolságtartó az igaz de ez csak azt jelentette, hogy ne fogom halálra ölelgetni a barátaimat, mint a többi osztálytársam. Egyszer győzött a kíváncsiságom és megkérdeztem egy barátomat, hogy miért tartanak különcnek a többiek.

-         Ez igazából afféle megérzés dolog, tudod. Nem ellened irányul. Csak néhányuknak rossz érzése támad a közeledben. Ezen kívül amúgy kedvesnek tartanak – válaszolt a kérdésemre nagyon higgadtan Ben.

  Ezzel persze nem nyugtatott, meg sőt még idegesebb lettem tőle. Mi az a dolog, ami rossz érzést kelthet másokban miattam. Ez örök rejtélynek tűnt. De igazából néha még jól is jött. Például nem voltam mindig a többiek poénjainak a kereszttüzében. Ez jól esett. De néha az az érzésem támadt hogy talán azért nem tudok beilleszkedni, mert nem ide való vagyok. Ez talán most megoldódni látszott.

  Eszmefuttatásom végén ismét felnéztem anyámékra, akik még mindig azon aggódtak, mit fogok szólni mindehhez. Próbáltam megütni a nyugodt hanghordozásomat és fura módon most sikerült is. Még én is meglepődtem milyen nyugodt a hangom.

  - Rendben. Mikor is költözünk? – kérdeztem őket mire anyámnak majdnem kiesett a szeme a megdöbbenéstől.

  - Semmi hiszti? Csak így egyszerűen elköltözöl velünk, és nem harcolsz, azért hogy maradjunk?

  - Mégis miért kellene hisztiznem? Amúgy is tudod anya, hogy nem vagyok az a hisztiző típus.

  - Tudom de azért nem erre számítottam. De mindegy. Így könnyebb. Nos akkor elmagyarázom a részleteket – jelentette ki anyám és a nappali felé húzott, míg apám elvonult a dolgozó szobájába.

   Órákig ültünk, míg anya magyarázott én pedig bólogattam. Biztos voltam benne hogy többé képtelen leszek normálisan használni a nyakam. Időközben kiderült hogy már nem kell bemennem ebbe a sulimba. Ennek örültem. Anyunak sikerült mindent elintéznie de még néhány papír miatt be kellett mennie a suliba. Minden erőnkkel a költözésre koncentráltunk. Legalábbis anyuék igen. De én csak próbáltam úgy tenni mintha érdekelne. Legszívesebben az isten háta mögé költöztem volna, hogy még különcebb legyek, ha már annak tartanak. De most már emiatt nem kellett aggódnom. Egy ideig. Miután szüleim végeztek fejtágításommal, elmenekültem végre a szobámba.

   Amikor kattant a zár a szobám ajtaján minden aggodalmam azonnal elszállt. Amint beléptem a táskámat a földre dobtam az ablakomat pedig sarkig tártam hogy érezzem még utoljára ezt a friss üde levegőt. Közelebb mentem az ágyamhoz, amit a szüleim kicsit elméreteztek, ugyanis akár hárman is aludhattunk volna rajta. Leheveredtem és a plafont bámultam, miközben hagytam, hogy a béke átjárja testem minden zugát. Ahogy ott feküdtem olyan megkönnyebbülés fogott el, mintha egy bevehetetlen erőd falai közt lennék.

   A nap további része nagyon simán ment. Anyu mindent elintézett aztán vacsit főzött, majd elkezdtek pakolni ezért én talán túlságosan is korán bevonultam a szobámba lefeküdni. De az alvás szóba se jött számomra. Mikor kisebb voltam kaptam a szüleimtől egy nagyon aranyos macit, amit legtöbbször az ágyam melletti fotelben tartottam. Mikor nem tudtam aludni, leültem abba a fotelba és néztem a csillagokat. Ezúttal is így tettem. Lassan elkezdtem azon gondolkodni miért is, éreztem magam olyan rosszul reggel. Hiszen ez nem is volt olyan rossz nap. A többihez képest. Bár nem repdestem az örömtől, hogy költözünk mégis volt bennem némi boldogság. Új hely. Talán jobban megy majd a beilleszkedés. Vagy nem. De azért mégis csak úgy éreztem gyávaságra, vall ilyen könnyen elfutni valami elől. De abban biztos voltam, hogy én nem vagyok gyáva. Nem. És ezúttal el is döntöttem hogy soha többé nem teszek ilyet. Most még elszaladhatok a gondok elől de, ahová költözünk, ott már nem teszek ilyet.

  „– De hová is költözünk? – kérdeztem magamtól, mert ez még eddig eszembe se jutott.”

  Már rohantam is az ajtóhoz és jó hangosan téptem fel hogy megtudjam hová is költözünk de a folyosó végén lévő óra megállított. Erre nem számítottam. Már hajnali fél kettő volt. Ezt lehetetlennek hittem de az én órám is ennyit mutatott ezért halkan vissza menetem a szobámba és bebújtam az ágyamba. Mivel nem tudtam elaludni, oda lopakodtam a szekrényemhez, hogy elő vegyem a dugi csokit. Ez mindig segített elaludni. De anya szerint ez nagyon rossz szokás ezért mindenhol eldugta a csokit a házban. Szerencsémre apa nagyon édes szájú ezért megegyeztünk, hogy ő veszi én, eldugom.

  Most is elrágcsáltam egy kicsit belőle de talán túl sokat. Ahelyett hogy jól elaludtam volna tőle sikeresen, előcsalogattam a rémálmaimat. Régen is voltak rémálmaim de még sohasem volt egy sem ilyen élénk.

  Igazából semmi konkrétat nem láttam de már az álom hangulatától megfagyott az ereimben a vér. Elég volt meglátnom a közeledő fekete felhőt és máris sikítva ébredtem. Mindössze egy félórát aludtam de nem voltam fáradt. És semmi esetre sem szerettem volna újra elaludni, mert tudtam, ismét ez várna rám.

  Ez ismétlődött minden éjjel. Csak mindig egy kicsit rosszabb volt, mint az előző. Ez folytatódott egy héten keresztül, míg nem az utolsó éjszakán már nem csak halvány képeket láttam. Már mindent felismertem magam körül.

  Én, ahogy ott állok a város közepén körülöttem minden lángban égett és három fekete köpenyes alak felém közeledett.

2. fejezet

Új élet

   Néma sikoly szakadt fel belőlem, és az üres szoba látványa sem tudta elterelni gondolataimat a rémületes álomról. Mi a fene volt ez? Hogyan lehetett ennyire élénk és valóságos? Ezek a kérdések úgy törtek utat a fejembe mintha egy gát tartotta volna őket eddig féken de, az most megadta volna magát. Ez az álom nem fog kitörlődni a memóriámból az egyszer szent. Erre az éjjelre kell majd emlékeznem, mint utolsó itt töltött óráimra. De én nem akartam emlékezni erre. Bármit megadtam volna, csak tűnjenek el a fejemből. Talán ez egy jel hogy mégsem kellene el költöznünk?

  Gondolataim próbálták megfejteni ezeket, a rejtélyeket de semmi értelmét sem láttam, mert a lényeg ugyanaz maradt. Féltem. Ez volt az egyetlen dolog, ami érdekelt. Egy horror film semmi lett volna ahhoz képest amit, én láttam és hallottam. De a legfurább az volt hogy még éreztem is. És talán ez tette olyan félelmetessé az egészet. A sikolyok, a véres emberek és a fájdalom mind együtt nem csak félelemre késztettek, hanem egy fajta bátorságra is. Mert hiába is néztem őket, láttam arcukon az eltökéltséget. Mint mikor a fény és a sötétség küzd egymás ellen, hogy melyikük legyen, aki uralma alá hajtja a világot.

  Az idő csigalassúsággal telt és egyre mélyebbre süllyedtem a gondolatok mély óceánjában. Halványan érzékeltem mikor a nap a horizont fölé emelkedett de nem tudta el terelni a figyelmemet. Ebben a pillanatban semmi sem lett volna képes rá. Semmi. Csak ültem a csend körülöttem lassan elviselhetetlenné vált mikor az óra, elütötte a nyolc órát.

  Hát eljött ez a pillanat is. Mostantól nincs vissza út. Az életem egy őrületesen nagy lendülettel hátat fordított a múltnak hogy csakis a jövő létezzen. De ez nem ment ennyire egyszerűen. Hogy is lett volna egyszerű. Nem. Ez volt a világ legbonyolultabb dolga.

  Lassú mozdulatokkal kimásztam az ágyból és elindultam a székem felé, amelyen a tegnap kikészített ruha hevert. A szekrényem már tegnap elvitték, úgy ahogy a szüleimét is. Anya szeretett mindent a lehető leggyorsabb módon tenni. Nem telt bele a költözés egy hétbe sem. Így aztán turbó üzemmódban voltam kénytelen megemészteni a hirtelen változást. Ma már nem volt sok dolgom épp csak annyi hogy beüljek az autóba és elhajtsak a reptérig ahonnan irány California állam. New York valóban szép hely de nekem talán túlságosan is élettel teli. Bár mi mást mondhatnék. Én az örök különc. Ha úgy nézzük biztosan nem ez a nagyváros az én igazi helyem ebben a világban. Egyrészt, mert nekem túl nyüzsgő, mert én nyugalmat és a csendet szeretem. Másrészt, pedig mert mindig is kíváncsi voltam milyen lehet tengerparton élni.

   A délelőtt nagy része ilyen gondolatokkal telt. Magam sem értettem hogyan de egyszer csak azon kaptam magam h már a repülőgépen, ülünk. Az út kicsit hosszúnak tűnt és az álom már kis híján el is nyomott de amint lecsuktam a szemem a rémesen élénk álmok, visszakúsztak a fejembe. Gyors mozdulattal térítettem magam vissza a valóságba és bámultam kifelé az ablakon. A költöztetők bizonyára már lassan oda érnek az új házhoz, amiről anyámék minden egyes nap azt állították, hogy a világ legszebb háza. Na majd meglátjuk. Azt mondták a szobám épp jó helyen van, hogy láthassam, amint a nap eltűnik majd az óceán alá. Ez kicsit csigázta az érdeklődésem. Eddig még sohasem láttam igazán a naplementét.

  A reptéren már szinte önkívületi állapotban szálltam le a repülőről és lassú, fáradt lépésekkel indultam el az autó felé, amit anyámék mikor utoljára itt voltak vettek. Melyet most az egyik barátja hozott el nekünk. Szinte semmi sem jutott el az agyamig. Eléggé nyúzott állapotban voltam. Ez nem is csoda hisz egy jó fél napos repülőutat végig ülni alvás nélkül nem volt épp egy gyaloggalopp. Bezzeg a szüleim elemi erővel köszöntek régi ismerősüknek és családjuknak. Annyi talán hozzám is eljutott hogy az anyát Kathrine-nek hívják, az apát pedig Peter-nek. Két gyermekük ezúttal nem tarthatott velük.

  Persze Peter-ék elkísértek minket a házig aztán meg beszélték a következő találkozást. Azt hiszem valamilyen vacsoráról lehetett szó. De ez most legkevésbé sem érdekelt. Gyors mozdulatokkal szeltem át az udvart és téptem fel az új otthonunk ajtaját. Egy hang sem jött ki a torkomon. Na erre végképp nem számítottam. Az ide felé vezető úton mindent megszemléltem és el kellett ismerni valóban gyönyörű hely volt. Bővelkedett erdőkben, nem takarták el a kilátást óriásira tervezett plázák és monstrum nagyságú több emeletes házak. Itt minden békés vidám és barátságos volt. Még a levegő is.

  Apa tájékoztatott hogy a régi ágyam és még néhány dolog nem tartott velünk ebbe a házba, de ez nem lombozott le. Ráadásul már az egész ház be volt rendezve. Értettem miért voltak itt anyáék többször az elmúlt hónapban. A berendezés néhány tárgya ismerős volt de nagy részük újnak tűnt. Ez sem zavart. Érdeklődésem csak fokozódott mikor anya felvezetett az emeletre és megmutatta a szobákat.

  Természetesen az én szobámat hagyták utoljára hadd egyen a kíváncsiság. Amikor az utolsó ajtó elé léptem a kulcs már a zárban volt. Óriási szemekkel bámultam a szüleimre, akik őrületesen boldog arccal bólintottak kimondatlan kérdésemre.

  Egy gyors levegővétel után elfordítottam a kulcsot a zárban és behunyt szemmel nyitottam ki új birodalmam kapuját.

  Egyszerűen hihetetlen volt. Kicsivel nagyobb, mint az előző szobám de mintha mégis kisebbnek tűnt volna. Talán, mert több bútor volt benne. Az ágy ezúttal is elméretezettnek tűnt. Nem értettem miért nem találom a szekrényemet amit otthon használtam de aztán meg pillantottam egy eltolható ajtót és rögtön leesett a tantusz.

  - Gardrób? – kérdeztem és ez volt az első szavam mióta meg érkeztünk.

  - Gondoltuk így talán lesz a többi ruhádnak is hely. De most inkább magadra hagyunk hadd, fedezd fel a z új szobád. Én addig készítek valami vacsorát. Szia kicsim – intett anya és behúzta maga mögött az ajtót.

  Az első dolog, amit azonnal ki akartam próbálni gyerekes módon az volt hogy milyen jó lehet ezen az ágyon ugrálni. Természetesen tökéletes volt. Gyors irammal támadtam meg gardróbom és az első kezembe akadó ruhát azonnal magamhoz is mértem miközben a tükörben bámultam magam. De ekkor feltűnt valami.  

  - Uhh – nyögtem fel halkan. És ilyen állapotban láttak apa barátai. Na most aztán megvolt az első benyomásuk rólam. Hálát adtam az égnek, amiért a velem egyidős fiuk és a kicsit idősebb lányuk nem volt ott a reptéren.

  Azonnal kiszaladtam a lépcsőhöz és üvöltve szóltam anyához, aki kis híján szívinfarktust kapott hangom hallatán.

  - Anyaaaa! Hol van a fürdőszoba?

  - A gardrób melletti ajtód az, kicsim. És kérlek, ne üvölts, mert apád pihenne.

Nagy meglepetésemben arra sem volt erőm hogy visszaszóljak anyának. Ehelyett inkább eszeveszett türelmetlenséggel téptem fel szobám ajtaját és rontottam be a fürdőszobámba. Az én fürdőszobám. Na ezt még meg kell szoknom. Nem maradt kíváncsiság bennem ezért beültem a kádba és megajándékoztam magam egy jó forró fürdővel. Agyamat lassan eltöltötte a béke és nyugalom. Ezután minden porcikám lassan elérte ezt a békés állapotot.

  Mikor már mindenem megfelelő állapotba lett téve kikecmeregtem a fürdőszobából és épp indultam volna a gardróbhoz, hogy keressek valami ruhát, ami felváltja a rajtam lévő törölközőt. De a szemem megakadt valamin, ami eddig fel sem tűnt. Az erkélyen. A kényszer hogy megnézzem a kilátást erősen csapott belém. Ezért inkább 180 fokos fordulatot vettem és elindultam ki az erkélyre.

  A látvány letaglózott. Az alkonyat enyhén lilára festette az eget. A sötétség még messze járt de már a legtöbb helyen takarodót fújtak. Épp csak néhányan lődörögtek a parton. Ahogy elnéztem őket minden bizonnyal nem tudták mivel üssék el az időt. Nekik már biztosan nagyon unalmasnak tűnt az itteni élet de nekem maga volt a paradicsom, főleg míg nem kellett suliba menni. De mivel a nyár még most kezdődött emiatt nem kellett aggódnom. Vagy talán mégis?

  - Kicsim, vacsora! – hallottam anyám kiáltását a földszintről. Erre gyorsan lekaptam az első ruhát, ami a kezem ügyébe került és magamra húztam. Még csak egy pillantást sem vetettem a tükörbe.

  A vacsora nagy nyugalomban telt. Anyától engedélyt kértem hogy ki mehessek kicsit a partra. Aki persze mosolyogva engedett el. Felszaladtam a szobámba a kedvenc papucsom ért és egy végső pillantást vetettem magamra a tükörben. Nem is néztem ki rosszul. Egy halványkék ruha volt rajtam, amely kiemelte a szemeimet. Sminket nem viseltem, ahogy eddig sem. Lazán léptem ki az ajtónkon, hogy elnyeljen a gyönyörű táj.

3. fejezet

Bajos ismerkedés

  Nem bírtam megállni. Szinte rohanva tettem meg azt a három száz métert, ami előttem volt. Amit eddig halványlilának láttam az már jóval sötétebben fénylett előttem. Lassan a hold is feljött hogy megkoronázza ezt a gyönyörű estét. El kellett ismernem hogy Oxnard egyszerűen gyönyörű hely.

  Nem is tudtam mennyi az idő, de nem is érdekelt. Csak figyeltem a körülöttem lévő gyönyörű természetet. Na New York-ban ilyet nem sűrűn láttam az már egyszer tuti. Elgondolkoztam, hogy mióta csak leszálltam a repülőről egy pillanatra sem tűnt fel a szürke köd. Talán már épp erre volt szükségem? Hogy eltávolodjak attól a helytől, ami biztosan nem volt a valódi otthonom? Na ezen már nem kellett gondolkodnom. Ez a hely úgy volt tökéletes, ahogy én láttam. Elképzelni sem tudtam ennél megfelelőbb helyet az újra kezdéshez.

  Semmi sem szűrődhetett át tökéletesen boldog gondolataimon. Még azt sem vettem észre, hogy időközben a sötétlila ég teljes feketévé változott. Lassan feltápászkodtam a földről, de a lábam még nem akart menni. Pedig biztos voltam benne hogy már lassan éjfél lesz. De abban is biztos voltam, hogy miért nem akartam még bemenni, lefeküdni. Mert akkor biztosan jött volna az az álom. Hiába is volt ez a hely minden boldogságom paradicsoma tudtam, hogy ez csak ma van így. Holnap jön az ismerkedés, aztán még itt van a félelem, attól hogy talán itt is különc maradok. Pedig milyen jó lenne egy jó kis tengerparti buli. Csak azt nem tudom kivel, jönnék. De ez már mellékes. Én eddig is jól megvoltam magamban.

  Elindultam befelé de ezúttal már elkaptam a hangokat, amiket eddig nem. Alaki a nevemet mondogatta volna? Na azt már nem hisz itt senki sem ismert. De mégis ez az én nevem volt.

  - Nessie? – kérdezte egy ismerős hang a távolban kissé hitetlenül.

  - igen? – kérdeztem vissza a karcsú alaknak, aki közeledett.

Mi? Az lehetetlen… Csak nem… de biz isten…

  - Melanie! – ezt már nem kérdésnek szántam, hanem felkiáltásnak.

Ő volt az. Életem legjobb barátnője. De mivel elköltöztek alsó után, már nem találkoztunk. Hogy ez nem jutott eszembe… hisz ők is Oxnard-ot mondtak.

  - Nem hiszek a szememnek Mel. Úristen hogy te milyen szép lettél. Olyan régen találkoztunk – folytak belőlem a szavak miközben ő halálra ölelgetett. Na ezt sem csináltam már nagyon régóta.

  - még te beszélsz. Néztél mostanában tükörbe? Őrületesen festesz – mondta mosolyogva, amit különös módon még a sötétben is láttam. Milyen fura hogy már az érzékeim is felerősödtek. Ez a hely nagyon fura dolgokat csinált velem. De ez engem most kicsit sem zavart.

  - de miért nem kerestél meg? – ordított rám de nem úgy mintha ideges lenne vagy dühös. Sőt inkább nagyon is boldognak tűnt. Pont, ahogy én.

  - Sajnálom igazad, van de, be kell, hogy valljam ma eléggé szét, vagyok esve, ezért ne is nagyon szemlélj végig.

  - Ha ilyen vagy szét csúszva milyen vagy tökéletes állapotban? – kérdezte nevetve egy sötét alak. A hangja némiképp megzavarta lelkem tökéletes nyugalmát.

  - Ness hadd mutassam be a barátomat Steve-et – mondta Mel.

  - Ó! Nem is tudtam, hogy van barátod. Akkor én nagyon le vagyok maradva - nevetgéltem magamban.

  - Nos ha minden nap így fogsz be jönni a suliba, akkor ez az állapot hamarosan megváltozik – válaszolt ugyanúgy mosolyogva Melanie.

  Az este ezután nagyon is szép irányt kezdett venni. Régi barátnőmmel egy percre sem maradtunk csendben elmesélte hogy van itt egy barátnője, aki kicsit visszahúzódó de nagyon jófej. Bár ez a nap tökéletes volt valamiért megint elfogott a rossz érzés. De ahogy csak tudtam inkább a boldogságra koncentráltam.          

  Időközben már elkúszott felettünk a hold és a világosság közeledett. Hiába nem aludtam már lassan másfél napja nem éreztem magam fáradtnak. A beszélgetés nagyon hosszúra nyúlt később pedig már nem csak hárman voltunk. Nagyjából a találkozás után csatlakozott hozzánk Melanie egyik ismerőse is akit Susan-nak hívtak.

  - Hello gondolom te vagy Vanessa! Ha tudnád mennyit mesélt rólad nekünk Melanie! Uh! – csak ennyit mondott majd kezet nyújtott felém.

  Mivel nem akartam megsérteni természetesen oda nyújtottam neki a bal kezemet de mikor kezünk összeért valami hihetetlen történt. Hirtelen a gyönyörű égbolton óriási hangrobajjal villám jelent meg. Szívem egy pillanatra kihagyott aztán mikor ismét Sue szemében néztem, mintha ugyanazt a félelmetes villámot láttam volna, ami az előbb az egész környéket halálra rémített. De aztán már valami más is feltűnt a szemében. Mintha azt várta volna, hogy megijedek tőle. Nos ebben nem talált megfelelő embert, mert én nem voltam az az ijedősfajta, sőt most még bátrabbnak éreztem magam, mint valaha, mintha kívülről körbe vett volna egy oltalmazó tűzkör. Bizonyára ez a tűz lobbanhatott meg a szememben is, mert Sue hirtelen elkapta a kezét. Szeme mintha szikrákat szórt volna, de én nem törődtem vele. Hagytam, hogy a boldogság szárnya tovább repítsen.

*

  A folytatás nagyon is jól sikerült. Négyen üldögéltünk a tengerparton a tűz mellett és csak meséltünk. Furcsálltam hogy Melanie-nak nem tűnt fel milyen néma beszélgetéseket folytatott előttünk Sue és Steve. Pedig nekem nagyon is szembetűnő volt. Bár azt meg kellett hagyni, hogy az én szemem mindig élesebb volt, mint az övé.

  Mikor azt hitték, hogy nem figyelem őket egyértelműen engem fixíroztak. Mégis mit akarnak ezek ketten? Miért nem vette még észre Mel hogy milyen furán, viselkednek?

  A kérdés áradat úgy ért el mintha megnyitottak volna egy csapot, és lehetetlenség lenne ismét elzárni. Magam is meglepődtem mikor Sue egy pillanattal később rám szólt.

  - Csak nem mész? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában melyet biztosan csak én hallottam ki belőle. Célzásának hatására rájöttem, hogy már nem a földön ültem. Egy pillanatig még elgondolkodtam, mit kellene mondanom, hogy minél hamarabb eltűnhessek de, mégse bántsam meg Mel-t. mert be kellett vallanom magamnak, az vajmi keveset számított hogy másik két barátja megsértődik-e. Hiszen szemkontaktusuk annyira egyértelmű volt. Biztosan volt köztük valami. Vagy talán még most is tartott a kapcsolatuk Mel háta mögött? Dühöm Sue és Steve ellen szikrából óriási erdőtűzzé csapott át.

  Gondolatmenetem közepén ismét eszembe jutott hogy még válaszolnom kellett egy kérdésre. Arra hogy távozom-e. Szinte a semmiből eszembe jutott hogy másnapra már volt programom.

  - Bocsássatok meg de nekem most mennem kell. Holnap anyuéknak találkozójuk lesz apa egyik barátjával és a családjával, de előtte még szeretnék rendet tenni és kicsomagolni. Meg gondolom már anyu ideges, hogy hol vagyok. Majd hamarosan találkozunk. Sziasztok! – mondtam és sietve sarkon fordultam, de még meghallottam a többiek gyors elköszönését. A legfurább köszönés díját egyértelműen Sue mormolása kapta.

  - Hamarabb találkozunk, mint hinnéd!

  Utoljára még végig néztem a három ülő alakon. Steve épp a kulcstartójával babrált. Bizonyára ő is a távozást fontolgatta. Mel arca némiképp fáradtnak tűnt de biztos voltam benne, ha maradnék, akkor szívesen folytatná beszámolóit. Sue arcán pedig… Nem is tudom igazán milyen mosoly lehetett. Hosszú idő után találtam csak rá a megfelelő szóra. Kárörvendő. Tudta, érezte, hogy miatta húztam nyúlcipőt. És ez szórakoztatta. De szeme még jó pár éjjel viszontláttam az álmaimban.

                                                    *                    

A hazafelé út hosszabbnak bizonyult, mint hittem. Próbáltam gyorsítani a tempón de lábaim irányíthatatlanokká váltak. Nem hallottam és nem is láttam a sötétségen kívül semmit. Csak egy érzés tartott ismét rabként maga mellett. A félelem. Hirtelen óriási szélvihar tört ki majd néhány pillanattal később már esőfüggöny vett körbe. Nem mertem volna megesküdni rá de, mintha három fekete köpenyes alak állt volna előttem. A félelemtől elvakultan indultam más irányba. Nem tudtam hová vezet az ösvény de, magabiztosan lépkedtem rajta.

Halványan érzékeltem hogy valamilyen parkban vagy erdőben lehettem. A vihar kicsit sem enyhült. Talán inkább erősödött. Mellékesen pedig már villámokat is láttam, mindről Sue szeme jutott eszembe.

  A szürke köd ismét mindent elborított körülöttem. Szívemnek már a dobogás is nehezére esett, tüdőm pedig nem tudta hogyan dolgozza fel a levegőt mely óriási vízözönnel került szervezetembe. Hiába nem voltam képes rendesen látni és hallani ösztöneim nem hagytak cserben. Valaki figyelt. Valaki követett. Nem fordultam meg hogy megbizonyosodjam felőle. Talán mert nem biztos hogy meg tudtam volna fordulni. Próbáltam szememet nyitva tartani de sohasem sikerült néhány pillanatnál hosszabb időre.

  Megálltam. Nem érdekelt semmi. Mély levegőt vettem majd kinyitottam a szemem de a meglepetéstől majdnem orra estem. Már nem az erdőt láttam.

  Gyönyörűen sütött a nap, esőnek semmi nyoma sem volt. A lélegzetem is elállt mikor megláttam saját magam, ahogy Melanie-val és egy másik lánnyal a tengerparton sétáltunk. Majd láttam, ahogy Mel megállt de a következő pillanatban már úgy rohant, ahogy csak bírt. Megállt egy szerelmes párnál és rájuk kiabált. Steve és sue volt az. A kép hirtelen elhomályosult és miután néhányat pislogtam megint az erdő közepén találtam magam. Mi volt ez? Álmodtam volna?

  Hirtelen meghallottam hogy valaki mögülem kiabált. Testem ezúttal már cselekedett. Megfordultam hogy megnézzem ki az de, időm már nem maradt hogy minden részletet meg jegyezzek. Ugyanis a következő pillanatban sok minden történt egyszerre. Először is megértettem mit kiabált a sötét alak felém.

  - Vigyázz! Menj onnan!

  Ezután felnéztem az égre még pont időben, ahhoz hogy lássam, miként töri le a villám a felettem lévő óriási ágat. Ösztöneim érezték hogy veszély közeledett.

Az ág egy óriási reccsenéssel zuhanásnak indult. Hiába közeledett a veszély még mindig nem mozdultam. Ekkor valami erősen megragadta a derekamat és kiragadott a halál óriási szakadékából.

  Agyam képtelen volt felfogni mi történt és mintha szívem felhagyott volna a dobogással. 

  - jól vagy? – kérdezte egy aggodalmas hang épp a fülemnél. Szívem azonnal őrületes dübörgésbe kezdett mikor megláttam megmentőm arcát.

  - Igen azt hiszem, jól vagyok - pihegtem.

  Gyorsan feltápászkodtam a földről de, az ismeretlen idegen nem engedte el a derekamat. Miután képes voltam minden részemet működésre késztetni felnéztem megmentőm arcába.

  - köszönöm hogy megmentettél. Amúgy a nevem Vanessa de nyugodtan szólíts Nessie-nek.

  - nagyon örülök, hogy segíthettem. Bár nem tudom elképzelni, mit kereshetsz ilyenkor itt az erdőben Nessie. Az én nevem pedig Adam. És azt hiszem némi segítségre, szorulsz. Ha gondolod, kikísérlek az erdőből – ajánlkozott mosolyogva.

  - azt hiszem, mostantól megleszek. Csak az eső zavart be egy kicsit de most már minden rendben lesz – tiltakoztam. Nem akartam hogy gyöngének lásson.

  - nos ezúttal jobban fogalmazok. Ez nem kérdés volt. Kötelességemnek érzem, hogy ki vezesselek innen – mondta incselkedve.

 - Ebben az esetben köszönöm.

Sétánk igazán kellemesen telt. Az erdő sűrűje már ritkult. Éreztem hogy bokám nem épp a megszokott formájában volt. Biztosan kibicsaklott. Az idő nem jelentett gondot számunkra. Bár ő faggatózott én ellenben semmit sem tudtam meg róla.

  - ez így nem fair. Te annyit kérdezel én, pedig csak válaszolok, mikor kérdezhetek már én is? – kérdeztem kissé felháborodottan.

  - majd a legközelebbi találkozáskor te kérdezel – ígérte. Majd egy kis időhallgatás után ismét megszólalt. – hanem bánod én most megyek, de ha esetleg még mindig szükséged lenne rám…

  - ugyan már látom a házunkat, és a közelben már nem nagyon vannak fák. Boldogulok – szakítottam félbe majd a házunk irányába fordultam hogy indulhassak.

  - rendben akkor jó éjt. És remélem minél hamarabb, találkozunk. Szia!

  - köszönöm és hidd el én is, nagyon remélem. Szia! – mondtam neki és az az érzésem támadt, hogy a találkozásunkra nem kell sokat várnom.

  Egy utolsó futó pillantást vetettem Adamre még a vállam fölött. Futva közeledett egy lány felé. Egy autó közeledő fénye megvilágította a lány arcát, aki egy fa tövében várta a találkozást megmentőmmel. Sue?! Ez egyszerűen hihetetlen volt. Már nem elég neki a legjobb barátnőm barátja. Elfordítottam tekintetemet róluk nem voltam kíváncsi semmilyen egyéb részletre. 

  Mikor házunk elé értem nagyon mély levegőt vettem és megfogadtam, hogy mikor bezáródik mögöttem az ajtó minden t elfelejtek amit Adammel beszéltem és kitörlöm őt memóriámból. Már ekkor tudnom kellett volna, hogy ez nem lesz ilyen könnyű.                                                   

4. fejezet

Tévedés

  Nem számítottak anyám kioktató szavai, arról hogy már az első nap ilyenkor jöttem haza. Nem számított semmi sem. Az életem hirtelen tökéletesből nagyon is nyomorúságossá vált.

  Szobám látványa hirtelen ürességgel töltött el. Lehetetlennek éreztem, hogy ez a valóság legyen. Hogyan történhetett ennyi minden egyetlen nap alatt. Nem ez biztosan csak egy rémálom, amelyből hamarosan felébredek. 

  Hiába próbáltam meggyőzni magam szívem legmélye tudta az igazságot. Ez volt a kegyetlen és rideg valóság. minden pillanat amit eltöltöttem az nap, ismét végig futott rajtam mintha egy gyors filmet játszottak volna le. Minden pillanat dupla fájdalommal töltött el, mint az előtt.

  Mindenütt csak a fájdalom élt bennem. Micsoda tökéletes hely és mégis tele volt kegyetlenséggel. A képek a fejemben egyre gyorsabb egymásutánban kezdtek el peregni. Melanie arca, aztán Steve és Sue néma beszélgetésük, Adam amikor hirtelen felbukkant és megmentett. Minden második kép az ő arca volt.

  Miközben gondolataim szélsebesen szárnyaltak észre sem vettem hogy már a fürdőkádban ültem lassan félórája. Apró mozdulatokkal elindultam az ágyam felé de megtorpantam. Képtelenségnek tűnt hogy egy ilyen nap után ne lennének rémálmaim. De a fáradtság már annyira maga alá hajtott hogy nem is érdekelt az álom, amely életem legfélelmetesebb kínzó eszköze volt.

*

  A reggeli nap melege ébresztett mely lágyan sütött be a nyitva felejtett erkély ajtón. Csak lassan döbbentem rá a lényegre. A várt álom elmaradt. Az éjszakám álmatlan volt. A megkönnyebbülés árnya mégsem ért el. Vártam de nem lettem nyugodtabb. Biztos, hogy ez nem azt jelentette, hogy örökre nyugodni hagyna az az átkozott képzelet. Akaratlanul is az órámra pillantottam. Már délután két óra volt. Nem, az lehetetlen hogy eddig aludtam volna. De szemem nem csalt, s a nap felé nézve is biztos voltam hogy már igenis délután volt.

  Hihetetlen gyorsasággal röppentem ki az ágyból a gardrób felé. Halkan hallani lehetett, ahogy apa épp azon morfondírozott melyik nyakkendőjét tegye fel.

 Szemem cikázva futotta át szekrényem ruha kínálatát. Egyértelmű volt hogy valamilyen elegáns ruhára lesz szükségem. Akkor is bujkált bennem egy kisebb fajta pánik hogy ez most csak egy átlagos vacsora lesz. Mikor megtaláltam a két legmegfelelőbb darabot fejem megállás nélkül kapkodtam, hogy melyik is legyen. Nem akartam túl sznob lenni egy galléros kis kosztümben. De nem is akartam túl laza lenni a farmer miniszoknyás ruhámban.

  Tehetetlenségemben mindkét ruhát a földre hajítottam és visszarohantam a szekrénybe. Érzékeim egyre csak vonzottak vissza a rengeteg ruha közé mintha egy elrejtett részben ott lapulna a tökéletes viselet.

  Már épp feladni készültem mikor megakadtam a szeme egy gyönyörű égszínkék ruhában. Dekoltázsa nem volt mély szabása elegáns mégis laza volt. Ez kellett nekem.

  Emberfeletti gyorsasággal készülődtem, majd felkaptam kedvenc magas sarkú szandálomat és lesiettem a szüleimhez. Este hatra kellett ott lennünk és már fél hat volt. Anya és apa egy szót sem szóltak az öltözékemre, amit jó jelnek tartottam. Ezek szerint semmit sem hangsúlyoztam ki túlságosan.

  Az út nagy részében nem érzékeltem még az időt sem. Gondolataim egyre csak visszatértek a tegnap látott arcokra. Amikor elhajtottunk a mozi mellett észre vettem Mel-t és a barátját. Tökéletesen boldogok voltak. Mikor megláttam Steve arcát ahogy máslányokkal szemezgetett míg legjobb barátnőm a jegyeiket intézte óriási harag lobbant bennem a fiú iránt. Legszívesebben azonnal kiszálltam volna az autóból, hogy alaposan behúzzak neki egyet. Ezután még jó pár csúnya gondolat kavargott fejemben hogy mit fogok tenni, ha legközelebb Steve közelében leszek. Figyelmem ismét lankadt. Legközelebb már csak a háztól nem messze tértem vissza a jelenbe. Az első dolog, amit megláttam sokkoló volt. Már megint, ez egyszerűen hihetetlen… Sue és Adam egy lépcsőn üldögéltek és beszélgettek. Tehát biztos, hogy együtt vannak. Ez egyszerűen képtelenség. De mégis miért zavart ez engem ennyire?

  - Elég! Nem, nem, és nem! Hagyd abba! Nem szabad így viselkedned, az hogy megmentett nem jelent semmit! Felejtsd el!

  Nyugtattam magam de, gondolataim egyre jobban köröztek Adam körül. Terveltem hogyan kerülök majd egyre közelebb hozzá, de egy valamiben biztos voltam. A terveimet nem tudnám átépíteni a gyakorlatba.

  Kiszálltam az autóból és fejemet lefelé hajtva indultam el a boldog pár felé. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban Sue kárörvendő mosollyal közeledett felém. Akaratlanul is Adam arcára pillantottam. Ő is mosolygott. De én nem mosolyogtam. Hiába is várták én nem fogok ma kis ártatlan kislányt játszani. Testem hirtelen tüzelni kezdett a gyűlölettől.

  Gyorsan lekaptam magamról a fekete felsőt, mit a ruha felé húztam, hogy eltakarjam ruhámnak kihívóbb részét. De most ez sem érdekelt. Egy pillanatra mintha Adam is, halkan sóhajtott volna miközben én is. Hirtelen felkaptam a fejem mikor Sue halkan felszisszent.

  Rá néztem de, nem maradt elég időm hogy szememmel felnyársaljam, mert Peter-ék már épp kifelé lendültek az ajtón hogy minket köszöntsenek.

  - Ivett, Karl! Annyira örülök, hogy itt vagytok – kiáltotta Kathrine, és mindanyunkat megölelt. – Jaj, milyen modortalan vagyok. Ők itt a gyerekeim. Susan és Adam. Azt hiszem Adam-mel egy osztályba fog járni a bájos lányotok.

  Nem tudtam elhinni, hogy mit hallottam az imént. Minden érzelem eltűnt a testemből, mert csakis egy valami volt most a fontos. Az hogy én mekkora hülye voltam. De hisz minden jel arra utalt, hogy ők együtt vannak. Legyőzötten álltam a képzeletemmel szemben. Úgy tűnt ezúttal kicsit elszaladt velem a ló. De nem tarthatott sokáig ez az állapot, mert hirtelen magamhoz tértem.

  - Sue! Nagyon örülök, hogy ismét látlak! És téged is Adam! – bólintottam sietve és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra.

  Az este nagy része azzal telt, hogy régi sztorikat meséltek egy másnak a szüleink. Mi hárman hallgattunk, mint a sír. Adam bizonyára észre vehette zavaromat, mert halkan megszólalt.

  - Én azt hiszem, kimegyek levegőzni egy kicsit. Ness velem tartasz? – kérdezte kacsintva.

  - Persze. Jól esne egy kis levegőzés - mondtam és lassan felálltam az asztaltól.    

 Egymás mellett sétálva indultunk el a hátsó udvar felé és hátamon éreztem hogy egy szempár kis híján át nem lyukasztott. Nem törődtem vele.

  - Ezúttal te kérdezel – mondta Adam halk mosolygós hangon. – De lehetne egy kérdésem, mielőtt még belekezdenél?

  - Persze, kérdezz csak – egyeztem bele azonnal, mert erre nem számítottam. Amíg ő kérdez addig lesz egyetlen röpke pillanatom, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat.

  - Tegnap este nagyon dühösen távoztál, mikor megláttad Sue-t és ma délután is ugyanolyan közömbös voltál míg anya azt nem mondta hogy tesók vagyunk – magyarázta. Sikerült a legrosszabb kérdést feltennie. Tehetség kellett hozzá hogy valaki így a közepébe találjon a szívemnek.

  - Ez nem kérdés volt – dadogtam, mert nem tudtam mit is, mondhattam volna.

  - Arra akartam rá térni, hogy miért.

  - Én… hát… - dadogtam, és arcomat kezembe temettem.

  - Nos ha megengeded, van egy elméletem, ami talán helytálló – nevetett fel szégyenemet látva. – Ugye azt gondoltad, hogy én és Sue járunk? – kérdezte.

  Dühös lettem magamra hogyan tudtam ekkora ökörségre gondolni. De nem akartam többé hazudni, ezért csak bólintottam és éreztem, ahogy a szégyen könnyei záporoztak az arcomon.

  - Te vagy az első, aki így értelmezi a dolgokat. De ez egy kicsit hízelgő számomra – nevetett mire kénytelen voltam felkapni a fejem. Csak nevetett és arca közelebb volt, mint azt gondoltam volna. Szívem hirtelen őrült vágtába kezdett. Nem értettem mi történik de nem bírtam parancsolni a testemnek. Zihálva vettem levegőt és szívem úgy viselkedett mintha épp haldokoltam volna. Erőt vettem magamon és megszólaltam.

  - Tudod még hozzá, kell szoknom ehhez a környékhez. Ha jól sejtem itt nincs eligazító óra – néztem rá immár én is mosolyogva. Képtelenség lett volna nem mosolyogni mikor ez az angyalarcú fiú mellettem volt.

  - Ismét tévedsz! Én el tudlak igazítani. Régóta élek már itt – mondta és kihallottam hangjából, ahogy megnyomta a „régóta” szót. Mikor rá néztem már nem mosolygott arca inkább komor volt és fájdalommal teli. Erős késztetést éreztem, hogy megfogjam a kezét. De ezúttal már képes voltam uralni a testem és nem érintettem meg gyönyörű bőrét. A csatát én nyertem most és testem ezen az éjjelen többé már nem lázadt de tudtam hogy a következő alkalommal megint nehezebb lesz uralkodni magamon. 

  - Nos akkor hallgatom a kérdéseidet – szakította félbe elmélkedésemet.

  - rendben, akkor kezdjük – mondtam mosolyogva és tudtam mindent kifogok szedni belőle ezen az éjjelen amit csak tudok.

*

  Kérdés áradatom nem zavarta Adam-et, sőt mintha szórakoztatta volna. Minden kérdésemre örömmel felet és minden felelete egy újabb kérdésessel zárult. Igaz megígértem magamnak hogy ma nem húz ki belőlem semmit fura módon, mégis szívesen feleltem mindenre.

  Mintha a bentiek elfelejtkeztek volna rólunk, mintha bent megállt volna az idő és mi egy másik dimenzióba csöppentünk, volna.

  - Indulunk, kicsim gyere! – szólt ki anyám és én hirtelen dühös lettem rá. Annyi kérdés maradt megválaszolatlanul bennem és ki tudja, mikor találkozok legközelebb Adam-mel.

  - máris elmegy – suttogta magában Adam mire úgy éreztem, elpirulok. Ő is szerette volna, ha még maradhatok. De aztán hangosabban megszólalt. – szerintem a következő én leszek.

  - Ööö… tessék? – kérdeztem vissza, mert hirtelen elveszítettem a fonalat.

  - A kérdezésben

  - Rendben, de szerintem így jobb, ha mindketten kérdezünk – válaszoltam.

  - Nekem az tökéletesen meg felel. Akkor hamarosan találkozunk.

  - Azt én is remélem. Szia! – köszöntem el, de megbotlottam egy kőben és ismét Adam karjai közt találtam magam. 

  - Szia! – suttogta a fülembe.

  Halkan beszálltam az autóba és figyeltem ahogy Adam alakja egyre csak távolodott. Ez az este olyan gyönyörű volt pedig szívem szinte darabokban volt mikor megérkeztünk. Immár minden részem tökéletesen működött. Leszámítva a szívemet mely őrült gyorsassággal tombolt a mellkasomban.

  Biztos voltam benne hogy a szívem nem hiába érezte azt három héttel ezelőtt, és nem hiába láttam olyan félelmetesnek Sue szemét, és nem utolsó sorban nem hiába ismertem meg Adam-et. Ez mind a sorsnak volt köszönhető, amiben eddig nem hitem de most minden a köré tornyosult volna. Álmaim hűs szárnya elrepített olyan világokba melyekről eddig egyetlen röpke gondolatom se volt.

5. fejezet
Képesség

 

  A reggel gyönyörű sugarai halványan aranyszínűre festették az eget. Még nem lehetett reggel hat sem. Alig aludtam néhány órát mégis frissebb voltam, mint valaha.

  Gyorsan elosontam a gardróbig és felvettem a kedvenc szürke mini ruhám majd halkan elindultam a konyha felé. Szükségét éreztem, hogy ma én csináljak a szüleimnek reggelit. Szerencsére jól tudtam hogy mi a kedvencük.

  Főzési technikám nem volt túl jó, de ha a koromat néztük nagyon ügyesen csináltam. Legalábbis anya szerint. Mire kész lett a reggeli addigra az óra már ütötte a fél tizet. Ennek a hosszadalmas főzési procedúrának az lehetett az oka hogy minden két percben elkalandozott a figyelmem és a rántotta oda égett a pirítóssal együtt, így mindig előröl kellett kezdenem.

  Halkan felosontam a lépcsőn a szüleim szobája elé.

  - Hahó! Jó reggelt! Hoztam nektek reggelit – ébresztgettem őket.

  Anya és apa szinte ugyanazzal a hitetlenkedő arccal néztek rám majd egymásra. Néhány pillanattal később anyám arca elsimult és kezét a tálcáért nyújtotta melyen a nekik szánt étel volt. Nyugodt szívvel adtam oda nekik és már épp indultam volna kifelé az ajtón mikor anya, mégis megszólalt.

  - Hogy érezted magad tegnap? – kérdezte pedig tudta a választ.

  - Nagyon jó volt. Igazán kedvesek a barátaid, Apa! El kell ismerni Adam tényleg nagyon kedves. Egyébként pedig Sue-val már találkoztam, mikor beszélgettünk Melanie-val.

  - Rendben, kicsim – mondta anya majd ismét a tányérjához nyúlt.

Azonnal kislisszoltam a szobájukból és mentem, hogy rendet tegyek a konyhában. Nehezebbnek bizonyult, mint hittem.

  Mikor az utolsó tálat is betettem a mosogatóba az óra már a fél tizenkettőt ütötte. Miután már nem maradt munkám ide lenn hát felmentem és megnéztem mit kellene rendbe szedni oda fenn.

  Észre sem vettem hogy a szobám egészen hasonlított egy csatatérre. Ruhák mindenütt, melyek bizonyára a tegnapi ruhaválasztási krízis idejéről maradtak itt. Az ágyamra is ráfért volna egy alapos rendrakás. Az íróasztal eddig sértetlenül pihent meg az egyik sarokban rajta a laptopommal. Mióta megérkeztünk egyszer sem ültem még be az internet elé, ami nem volt rám jellemző.

  De most inkább hagytam hadd árválkodjon még kicsit az a sarok és elindultam hogy összeszedjem a ruháimat. Furcsa mód itt sokkal hamarabb végeztem, mint odalent pedig a káosz többszörös volt.

  Mikor már a szoba ragyogott csak akkor néztem fel a hatalmas faliórára. Még csak néhány perccel múlt el dél. Leheveredtem a hatalmas ágyra és vártam, hátha történik valami. Lehet hogy csak percek teltek el de nekem éveknek tűnt míg meg szólalt a telefonom.

  - Halló!

  - Nessie, szia! Melanie vagyok. Arra gondoltam nem volna-e kedved eljönni velem és Jessica-val a tengerpartra sétálni? Aztán ha van kedvetek, később elmehetnénk a moziba is – magyarázta Mel a vonal másik végén.

  - Rendben. Nagyon szívesen. Mikor találkozunk? – kérdeztem vissza.

  - Érted megyünk úgy egy óra felé. Jó lesz neked úgy?  

  - Naná, gyertek. Akkor nem sokára találkozunk. Szia! – köszöntem el.

  - Szia!

  Még bőven volt időm de azért sietve kaptam a gardrób ajtajának kilincse után. Mivel a kedvenc ruhámat sikeresen összetojásoztam és nem mellesleg teljesen piszkos lettem kénytelen voltam másik ruhát keresni.

Hosszas keresgélés után megtaláltam a régebbi kedvencemet. Egy zöld mini ruha, amin gyönyörű kék virágok voltak. Ez tűnt a legjobb választásnak. De mikor mentem volna a tükörhöz, hogy megpróbáljam, mintha fordult volna velem a világ.  
   Már nem a szobám közepén álltam a tükör felé igyekezve, hanem az erdő közepén rohantam. Menekültem. De hogy mi elől azt nem tudtam. Bár csak láttam magam attól még éreztem a félelmet és a dühöt ami vezérelt. De ekkor megbotlottam. Egy sötét alak jelent meg előttem de ekkor a kép eltűnt.  
  Egy utolsót sóhajtottam majd kinyitottam a szemem és ismét a szobámban voltam. Már megint… Ez valamilyen betegség? Mi lehet ez? 
  Hiába próbáltam megfejteni a rejtélyt nem ment. Ezúttal térdeim felmondták a szolgálatot én, pedig a padlón kötöttem ki. Könnyeim már futottak arcomon, de én még fel sem fogtam mi történt. Immár másodjára.  
  Az idő rohant mellettem mintha semmi sem történt volna. Tudatom még mindig nem fogta fel a történteket, de muszáj volt túl tennem magam valahogy. Öntudatlanul is képes voltam rábírni lábaimat, arra hogy felálljak. Üres tekintettel elindultam a fürdőszoba felé.  
A hideg víz azonnal hatott. Ismét uralmam alá hajtottam testemet.

  Felejtsd el, amit láttál, vagy inkább álmodtál! Felejtsd el! Gyerünk!

 

  Gondolataim javában csitítgatták testem minden porcikáját mikor meghallottam, hogy csöngettek. Az aggodalom minden halvány jele eltűnt.

  - Megyek már! – kiáltottam a lépcső tetejéről miközben kapkodva kerestem a papucsomat. Mikor meg találtam őrületes sebességgel suhantam lefelé a lépcsőn, hátra kiabálva köszöntem csak a szüleimnek. 

  - Szia, Nessie! – köszönt rám Melanie. Mellette egy kicsit alacsonyabb de ugyanolyan vékony és csinos lány állt. – Ő Jessica. A legjobb barátnőm.

  - Nagyon örülök, Jessica! – köszöntem neki.

  - Én is örülök, Mel-nek be sem állt a szája mióta csak találkoztunk. Néha tényleg az idegeimre ment. – nevetett magas szoprán hangon. – Egyébként pedig nyugodtan szólíts Jess-nek.

  - Akkor induljunk. Gyerünk! – siettettem őket, mert minél hamarabb el akartam hagyni ezt a rémes helyszínt. Ki hitte volna, hogy egy ilyen gyönyörű helyen ennyi félelmetes furcsaság történik.

*

  A tengerpart annyi gyönyörűséget tartogatott számunkra hogy lehetetlenségnek tűnt kihasználni minden pillanatot. Mindössze néhány órája járkáltunk a parton de mégis úgy viselkedtünk, mintha már évek óta ismertük volna egymást.

  Időközben kiderült hogy Mel és Jess nagyon hasonlítanak. Jess igazán kedves egyéniség volt. Humora, és az hogy egyszerre visszafogott és bevállalós is volt nagyon tetszett. Minden jel arra utalt, hogy nagyon jóban leszünk.

  Hirtelen nagyon erős de javu érzésem lett. Ekkor hirtelen, pánikszerűen felpillantottam és a kép nagyon ismerős volt.  Egy perc alatt minden megismétlődött, amit azon a viharos éjjelen láttam, vagy álmodtam, amikor először találkoztam Adam-mel. Minden teljesen ugyan az volt.

  Mel lefagyott majd ismét megindult. Jess csak nézett és semmit sem értett de én tudtam mi fog ezután történni. A titokzatos pár ismét ott állt. Melanie-t már nem tudtam utol érni, míg meg nem állt ezért futás közben oda szóltam Jess-nek.

  - Állítsuk meg! Ebből nagy baj lesz.

Jess egy bólintással nyugtázta a helyzetet.

  - Sue, Steve? – vonta kérdőre a csókolózó párt legjobb barátnőm. Arca üres volt de én a szemén láttam, hogy ezúttal nagyon nagy sebet ejtettek rajta. A szívem szakadt meg mikor láttam hogy a maszkja lehullt Sue szavaira.

  - Melanie, sajnálom de, most már itt volt az ideje, hogy meg tudd az igazságot. Te nem vagy hozzá való, érted? Neki nem ilyen unalmas kis stréberre van szüksége. Értsd meg hogy ő túl jó hozzád. Én vagyok neki az ideális – mutatott végig Sue magán, mire Mel arca csak még több fájdalommal telt meg. Majd erőt vett magán és úgy folytatta.

  - Talán igazad van. Legyen, ha ennek így kellett lennie én bele törődök – mondta és meg fordult, de arcán már a bánat könnyei csordultak. Ezt nem hagyhattam annyiban.

  - Szerintem is igazad van Sue – jelentettem ki, mire ő magához húzott.

  - De… Nessie te az én barátnőm vagy – sírt tovább Melanie.

  - Tudtam hogy te jó fej csaj vagy – mondta sue.

  - Örülök hogy ezt gondolod rólam de én nem így vélekedem felőled – folytattam most már vigyorogva. Örültem hogy meg kapja ugyan azt a megalázást amit ő tett Mel-el. – szerintem csak abban van igazad hogy Mel és Steve nem egymáshoz valók. Melanie ezerszer jobbat érdemel ettől a bunkótól, de te teljesen megérdemled őt Sue. Összeilletek. Egy bunkó és egy kétszínű liba, micsoda páros.

  - ezt még nagyon meg bánod Vanessa – szólt utánam Sue mikor már elindultam. – Hidd el még térden fogsz csúszni előttem hogy bocsássak meg ezért a kijelentésért.

  - Álmodban esetleg. De jó ha most megjegyzed hogy aki bocsánatért fog esedezni az te leszel és mocsok smároló géped. Jobb ha alapos a fejedbe vésed Vanessa Stenton nevét, megértetted? – kérdeztem és elé léptem szemeim szinte már szikrákat szórtak. De Sue állta a tekintetemet és nem tágított. Nem messze tőlünk óriásit villámlott de engem hidegen hagyott minden. Ez az utolsó rész kimaradt az álmomból. Az ég kezdett elsötétedni pedig néhány perccel azelőtt még gyönyörűen sütött a nap.

  Észre sem vettem de már Jess és Mel is mellettem álltak velünk szemben pedig a megriadt Steve és az eltökélt Sue. Elegem lett ebből a szituációból.

  - Azt hiszem én mindent elmondtam amit szerettem volna. Jól jegyezd meg amit mondtam Susan – hangom jéghideg volt és fenyegető. Majd megfordultam és rá néztem Melanie-ra. Nem olyan állapotban volt, mint amire számítottam. Arcán düh és határozottság tükröződött. Mikor rám pillantott hihetetlen módon mintha hallottam volna a gondolatait. Szavaim olyan hatással voltak rá hogy képes volt talpra állni.

  Mindhárman megfordultunk és elindultunk vissza a partra hogy meg próbáljuk el felejteni az előbb történteket. Érzékeim nem hagytak cserben, mert megéreztem hogy valaki követ. Mikor megfordultam láttam ahogy Steve épp elkapta Melanie karját.

  - Sajnálom igazad volt. Sue tehet az egészről – esedezett Steve és egy pillanatig azt hittem, hogy Mel talán mégis megbocsát neki de, arca nem ezt mutatta.

  - Hagyj békén – suttogta Mel majd egy óriási mozdulattal el lökte magától Steve-et, mire ő körülbelül harminc méterre lévő fához csapódott. Melanie nem tűnt meglepettnek de Sue arcára kiült a döbbenet. Végig nézett hármunkon és hirtelen pánik lett úrrá rajta.

  Nem maradtunk tovább itt, inkább minél hamarabb eltűntünk a fák sűrűjében.

  Már szinte haza értünk de Mel még mindig nem szólt egy szót, sem ahogyan Jessica sem. Mi történt? Ez a hely valami nagyon fura dolgot tesz az itt élőkkel? Hogyan változhatott meg ennyire Melanie itt Oxnard-ban. És én hogyan változhattam meg ennyire?

  - Én megyek haza, ha nem gond Nessie. De holnap pizsi partit tartok nálam csak mi hárman lennénk. Jössz? – kérdezte Mel, arca úgy ragyogott, mintha semmi sem történt volna.  

  - Persze, szívesen. Mikor jössz értem? – kérdeztem.

  - Majd délután ötkor érted jövünk. Addig is szia! – köszönt el.

  - Szia! – mondta Jessica és eltűnt Mel mögött.

  Semmi kedvem sem volt azonnal bemenni a házba. Inkább hátra arcot vettem és ismét kivonultam a tengerpartra.

  Leültem a homokra nem törődve hogy az teljesen át nedvesedett a tenger vizétől. Nem tudom meddig ülhettem ott mikor egy hang megszólalt mögöttem.

  - Kár azért a szép ruháért – mondta egy ismerős hang.

  - Én is sajnálom, tudod ez a kedvencem, de a lábaim fel mondták a szolgálatot – feleltem Adam-nek.

  - Hallottam hogy ma volt némi összezördülésed a húgommal, vagyis inkább láttam.

  - Ott voltál? Szuper – mérgelődtem magamban. 

  - Valójában én megijedtem tőled – nevetett halkan Adam. – Ugye tudod, hogy te vagy az első aki szembe szállt Sue-val? Ez nem semmi.

  - Ó… köszi ezt nem tudtam – válaszoltam de hangom megbicsaklott.

  - Mi a baj Ness? – kérdezte és hangjából kihallatszott az aggódás. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Semmi bajom csak éppen mostanában fura álmaim vannak amik aztán valóssággá válnak.

  - Te jó ég… ez hogy lehetséges? – motyogtam magamban. Hirtelen minden világossá vált.

  Gondolkozás nélkül pattantam fel és rohantam vissza a házba mögöttem pedig Adam szólongatott.

  - Ness, mi a baj? Szólalj meg, kérlek.

Egy pillanatig elgondolkodtam és aztán úgy döntöttem elmondom neki az igazat.

  - Én… azt… hiszem… látom a jövőt – mondtam lihegve és a világ azon nyomban elkezdett sötétedni körülöttem. Adam hangja már csak úgy hallatszott mintha kilométerekkel arrébb szólítani, miközben éreztem ahogy karja a derekamra fonódott. A sötétség olyan volt mint az első alkalommal mikor a rossz érzés elfogott. Küzdöttem de erőm fogyóban volt. Ajkaimon már csak egyetlen szó pergett le.

  - Segíts!

Ekkor pedig feladtam mindent és hagytam hogy a semmi elnyeljen. Talán végleg.

6. fejezet

Egy régi legenda

    Az idő és a tér többé már nem létezett csak a semmi volt ami körül vett. Még magam sem tudtam mi történt. Az utolsó ami megragadt emlékezetemben Adam riadt arca. Gondolataim inkább Adam-re irányítottam, megőrizve ezzel magam a valóságban.

  Lehetséges, hogy tényleg érdeklem? Talán csak kedves akart lenni azzal hogy aggódott? Az arca, a hangja, és minden egyéb részlete testének agyamba acélozódott. De valahányszor őrá gondoltam mindig eszembe jutott az utolsó dolog amire ráébredtem. A bennem rejlő képességre. Vajon megőrültem? Nem, hisz mióta idejöttem azóta annyi furcsa és megdöbbentő dolgot láttam. Nem hittem hogy én lennék az egyetlen aki ilyenekre képes. Bár ez a képesség nem lehet ilyen misztikus izé.

  Ezt el kell felejtened. Ugyan nem szabad ilyen baromságokra gondolnod. Azonnal felejtsd el.

  A parancsok csak úgy ömlöttek a fejemben és testem minden porcikája próbált engedelmeskedni nekik. Bár lehetetlennek tűnt.

  Az idő lassan múlt és már némiképp érzékeltem a percek elteltét. Talán csak néhány perc volt de nekem, egy örökkévalóságnak tűnt mire képes voltam kinyitni a szememet.

  Az első pillanatban képtelen voltam bármit is látni. A félhomály mindent elnyelt a szobámban. Nem messze tőlem az erkélyen valaki telefonált.

  Adam?!

  Szívem őrült vágtának indult. Mellettem maradt. Érdekelte hogy milyen állapotban voltam. Vagy csak nem volt mit tennie és nem akarta megbántani a szüleimet.

  Halkan suttogott de én mégis hallottam.

  „- Igen úgy tűnik rendben lesz. Nagyon remélem mert ami azt illeti nagyon megijedtem amikor hirtelen összeesett. Eléggé sokkolta mit meg tudott. Lehet hogy még nem most kellett volna rájönnie?”

  A vonal túl végén valaki szintúgy halkan válaszolt. De ahhoz nem volt elég jó a fülem, hogy halljam is a választ. Ekkor Adam folytatta a beszámolóját.

  „- Nem csak gondolom hogy ő az biztos vagyok benne. Egyértelmű. Semmitől sem fél. És amikor hozzá értem olyan érzésem támadt mintha áram csapott volna meg. Mi lehet ez?”

  Tovább kérdezgetett én pedig próbáltam még jobban fülelni de halk neszeket hallottam az ajtó mögül. Valaki épp felfelé jött a lépcsőn mire Adam azonnal elköszönt és letette a telefont, majd leült mellém egy székre és úgy tett mintha végig ott ült volna.

  - Jobban van már? – kérdezte anyám aggodalmas hangon. Nem vártam meg hogy Adam megnyugtassa anyámat, inkább erőt vettem magamon és megpróbáltam felülni.

  - Igen anya jól vagyok. Csak kicsit sajog a fejem. Mi történt? – néztem Adam-re kétkedően és még feljebb húzódtam mire Adam felállt és közelebb jött hogy segítsen.

  - Csak elájultál. Azt hiszem kicsit fáradt lehettél. Mikor elájultál haza hoztalak – tekintete teljesen őszinte volt, mosolya minden más érzést eltűntetett testemből.

  - Értem – válaszoltam röviden. – Most már jobban vagyok haza mehetsz nyugodtan.

  - Ma nem megyek haza. Az édesanyád beszélt a szüleimmel hogy ma hajnalban már itt maradok. De te csak nyugodtan aludj.

  - Igen kicsim. Aludj csak. Majd reggel találkozunk, Adam a vendégszoba eggyel arrébb van. Jó éjt!

  Anyám lassan távozott majd mikor léptei elhalkultak azonnal Adam-hez fordultam.

  - akkor most halljuk az igazat. Azt hitted beveszem a mesét amit anyámnak elmondtál? – kérdeztem kétkedően.

  - Nem tudom miről beszélsz, Nessie. Minden úgy történt ahogy mondtam.

  - Rendben. De kérhetek tőled valamit? – kérdeztem egy hirtelen ötleten felbuzdulva. – mondd csak lennél kedves kioktatni engem mert nem akarok hülyének tűnni a többiek előtt.

  - Legyen. Mit akarsz tudni?

  - Mindent. Ki kivel van jóban kit, hogy hívnak vagy esetleg néhány dolgot a suliról.

  - Nos rendben.

Nem kellett sokáig könyörögnöm, hogy meséljen el mindent. A legapróbb részletekig megtudtam mindent. Valójában legtöbbjük nagyon nem érdekelt. De a suliról sok érdekességet tudtam meg.

  - Szerintem az lenne a legjobb megoldás ha a nyári suliba is beiratkoznál. Azt hiszem egy hónap múlva kiválasztanak néhány nagyon okos diákot és elutaznak Romániába. Kicsit messze van de nagyon szép hely azt mondják – magyarázta készségesen Adam. De egyetlen kérdésem még megválaszolatlan volt.

  - Mondd csak mi olyan érdekes Oxnard-ban? Mármint úgy értem talán van valamilyen legendája ennek a helynek – mondtam és Adam arckifejezése azonnal árulkodott, hogy most pont a közepébe találtam valaminek. Csak azt nem tudtam, hogy minek.

  - Valójában ez igazán hosszú sztori. És azt hiszem inkább aludnod kellene – vonakodott de incselkedve nézett rám.

  - Ráérünk hisz úgysem kell még hazamenned – mondtam és várakozóan ránéztem hogy tudja itt az ideje az esti mesének.

  - Ez egy nagyon régi történet. Annak idején nem messze éltek tőlünk a salem-i boszorkányok akik aztán mikor már nem megunták azt a helyet folyamatosan jártak elterjesztve így a boszorkányságot a világon. Az öt legnagyobb boszorkány letelepedett a föld öt pontján és körülbelül ötszáz évvel ezelőtt kapukat nyitottak a világ azon öt pontján. Az átjáró lehetővé tette hogy a varázsvilág lényei átjöhessenek és a halandók is ugyan úgy. Na már most ez a varázslat akkora erőt vett el a boszorkányoktól, hogy azok halhatatlanságukat is képesek voltak feláldozni. Mielőtt meghaltak volna mindannyian kiválasztottak egy kiválasztottat, akik később a nyomukba lépetek, mint a világ leghatalmasabb boszorkányai. De az idő elteltével a gonosz körbe lengte a hatalomvágy és megölték a kiválasztottakat. De egy mindig maradt. Mai napig is úgy tartja a legenda, hogy kékholdkor újabb kiválasztottakat keresnek. De a mese többi része már baromság ezért inkább hagyom is. Talán majd máskor elmondom.

  - Rendben. De ugye jól sejtem hogy az egyik hely ahol letelepedtek Oxnard volt?

  - Igen, de most már jó éjt!

  - Csak még egy utolsó kérdés mára. Miért maradtál itt? – kérdeztem lehajtott fejjel.

  - Mert nagyon megijedtem hogy valami komoly bajod esett. Mikor elsőnek találkoztunk olyan érzésem támadt, mintha már ezer éve ismertelek volna. Mikor pedig a közelemben vagy olyan érzés környékez, amit nem értek. De te talán tudnál segíteni. Mondd el te mit érzel a közelemben – kérlelt de én nem néztem a szemébe. Lassan erőt vettem magamon és felemeltem tekintetemet rá. Pillantása jéggé dermesztett, érintése láva folyammá változtatott. Egyszerre voltam jég hideg és tűz forró.

  - Sajnálom de elmondani én sem tudom. Ez az érzés olyan… erőteljes. Mint a gravitáció nem tudsz ellene mit tenni. Én így érzem magam. Minden pillanatban parancsolnom kell magamnak hogy ne menjek közelebb hozzád vagy hogy meg ne érintselek. Ezekre vágyom leginkább – mondtam talán túl őszintén.

  - pontosan ez az amit érzek. De ezúttal sajnálom én már nem tudom türtőztetni magam – közelebb hajolt s kezével végig simított nyakam vonalán. – de van még valami amire az első pillanat óta vágyom amióta megláttalak.

  Szeme óvatosságot tükrözött de én nem tudtam arcomat maszk alá rejteni. Pontosan arra vágytam amire ő.

  Ajka lágyan érintette az enyémet és hirtelen olyan volt mintha egyszerre lennék bezárva egy jégtömbbe és mégis mintha lávában úsztam volna. Karja lassan lecsúszott nyakamról a derekamra mire én még közelebb húzódtam hozzá. Nem bánta. Egyre mohóbban csókolt én pedig egyre csak levegő után kapkodtam. Lágyan fejezte be ezt az érzéki pillanatot. Majd visszafektetett az ágyra de ő is közelebb jött.

  - Elmondani nem tudtuk de mégis megtudtuk mutatni – nevetgélt mellettem és újabb csókot lehelt az ajkaimra.

  Tehát ezt hívják szerelemnek. Na várjunk csak! Semmi pillangók a gyomromban. Semmi izgi, azon kívül hogy a szívem úgy püfölte a bordáimat hogy talán még a szüleim is hallották apám horkolását túl dübörögve.

  - Most már tényleg aludnod kell. Azt hiszem itt maradok melletted majd mielőtt anyádék felébrednek átlógok a vendég szobába.

  - nekem ez teljesen megfelel – mondtam és mégerősebb szorítottam magamhoz. Ezúttal én csókoltam meg mire hatalmas vigyor terpeszkedett el az arcán.

  - Jobban csinálod mint én. Csak nem gyakoroltál már valakivel – kérdezte nevetve.

  - Nem. Te vagy az első kísérleti alanyom.

  - Pedig az ember azt hinné mindenki beléd volt szerelmes New York-ban. Egy ilyen gyönyörű lánynak nehéz ellen állni.

  - Ha te mondod – kacsintottam rá de a következő pillanatban már mélyálomba zuhanva feküdtem a mellkasán. Kizártnak tűnt hogy ilyenkor legyenek rémálmaim. Egy ilyen tökéletes este után. Az álmok semmi mást nem mutattak csak engem. A külsőm nem változott de mégis más voltam. Talán mert rájöttem hogy mire vagyok képes és hogy végre megtaláltam a szerelmet. Mind túl egyszerűen történt. Túlságosan egyszerűen.

7. fejezet

Vége a tikoknak

         Agyam képtelen volt a boldogságon kívül más érzést is felfogni. Adam csókja még mindig édességgel, töltöttel el gondolataimat és égette ajkaimat. Képtelenségnek tűnt hogy mindez valóság legyen.

  Nem mertem kinyitni szememet, mert rettegtem, hogy az álom azonnal véget érne. De muszáj volt.

  Még csak hajnal volt és Adam ott feküdt mellettem. Végtelen boldogság áradt szét testem minden egyes zugában. Hát nem álom volt. Az arca volt az egyetlen, ami gondolataim közt megtalálható volt. Minden vonásai olyan volt mintha egy félistent küldtek volna le közénk, hogy mellettem legyen. Teljesen tökéletes volt.

  Halkan leszálltam az ágyról és lenge öltözékemben elindultam az erkély felé. Minden olyan gyönyörű volt. Boldogságom akkora volt hogy azt szavakba önteni nem lehetett. De minél tovább álltam kint egyedül annál jobban kezdett utat találni testembe a kétség. Minden pillanat élénken élt még a gondolataim közt. Nem meglepő módon eddig csak Adam vallomása járt a fejemben és persze az első csókja. De nem csak ennyit mesélt. Lassan játszottam le magamban azokat a pillanatokat, amikor feltárta előttem Oxnard legendáját.

  Talán igaz vagy talán nem. E két lehetőség közt kapkodtam a fejem.

A hallottak egyre csak zsongtak a fejemben. A kétség beburkolt. De mégis mióta rájöttem a képességemre (mellesleg ez csak félnapja történt) azóta belülről valamilyen erőforrás adott nekem energiát. Mintha egy tengert hasonlítgatnál egy pohár vízhez. Képtelenségnek tűnt de végre önmagam lettem. Már határozottam eltudtam hinni, hogy különcnek tartottak. Volt is rá okuk.  Magamban elgondolkoztam mennyi furcsa dolog történt itt velem. De a furcsa talán nem is a legjobb szó, inkább különös.

  Ekkor néma sikoly szakadt fel belőlem.

  - Csak nem megijesztettelek? – kérdezte Adam nevetve. Hangja csiklandozta a fülemet. Karjait körbefonta a derekam körül.

  - Te? Megijeszteni? Ugyan már. Csak azt hittem alszol – közöltem vele nyugodt hangnemre váltva. Majd megfordultam és egy lágy csókkal kívántam neki jó reggelt.

  Visszacsókolt. De nem sikerült elterelnie a gondolataimat. Eltoltam magamtól és bementem a szobába, hátrahagyva a romantikus erkélyt.

  - Ness, valami baj van? – kérdezte Adam és elkapta a karomat.

  - Emlékszel arra amit tegnap meséltél?

  - Persze hogy emlékszem. De az csak legenda – felelt Adam higgadtan de a szeme másról árulkodott. Hazudott nekem.

  - Valóban? – kérdezetem cinikusan, majd a lényegre tértem. – Nekem nem úgy tűnik. Tudod én elhittem.

  Az arca eszméletlen gyorsasággal változott meg és a következő pillanatban már a falhoz szorítva álltam, előttem Adam állt és karjait a falhoz szorította hogy ne meneküljek. A szívem egyre őrültebb ritmust diktált, már nem is kellett volna sok hozzá hogy újra el ne ájuljak. 

  - És megtudhatom hogy miért hiszed el ezt a mesét?

Egy pillanatig haboztam aztán már folytattam is a válaszolgatást.

  - Akkor most én mesélek egy történetet. Szeretnéd hallani? – kérdeztem felvonva egyik szemöldökömet.

  Adam csak bólintott de aztán határozottan kérdezett vissza.

  - Na és minek a története lesz ez?

  - Nem minek hanem kinek. Az én történetemet fogod most hallani – mondtam majd elindultam az erkély felé hogy kitárjam életem könyvét egy olyan ember előtt akit alig ismertem egy hete. De ez nem számított.

  Történetem alatt egy szót sem szólt. Mindent megtudott rólam. A különcről aki sehova sem tudott soha beilleszkedni. Eddig semmi különöset sem találtam abban hogy szinte minden legendát ismertem. A játékok amiket még ötévesként játszottam most értelmet nyertek. Most hogy elmondtam mindent és én is vissza emlékeztem mindenre végre rájöttem hogy a legenda amit Adam mesélt teljesen igaz volt. Az egész életem e körül forgott és én mégsem vettem észre.

  - Tehát ezért hiszel ebben a legendában, és akkor a képességed is… - szólalt meg hosszú hallgatás után Adam. – Na és nem félsz?

  Ez eddig eszembe sem jutott. A félelem nem tatozott az jelenleg érzett érzelmeim közé. De most elért a tudatomig így válaszolni tudtam.

  - Igen.

  Adam közelebb hajolt és ismét megcsókolt.

  - Nem kell félned. Én itt leszek melletted – szavai megnyugtattak de nem teljesen. Minden amire rájöttem nyugtalanító volt. Nem tehettem ez ellen semmit.

*

  - Majd később találkozunk. Érezd jól magad a lányokkal – búcsúzott Adam és mikor anyám nem figyelt újabb csókot lehelt az ajkaimra.

  Még volt néhány órám indulásig ezért próbáltam minél hosszabbra húzni a pakolást. Ha nem koncentráltam volna minden bizonnyal igen hamar vissza tértek volna a gondolataim ahhoz az óriási rejtélyhez. Ki is vagyok valójában? Ez a kérdés szüntelen zakatolt a fejemben. Csak a válasz késlekedett.

  Miután már nem tudtam tovább húzni a pakolást kiültem az erkélyre. Arra a helyszínre ahol órákkal azelőtt felfedtem életem minden titkát Adam-nek. De nem csak kettőnknek volt megbeszélni valónk. Magányomban visszaemlékeztem az „első látomásomra”. Amiben Mel szíve darabokra esett. De mégis talpra állt, még hozzá alig néhány perc alatt. A legfurcsább mégsem ez volt, hanem ami az után következett. Láttam magam előtt ahogy legjobb barátnőm egyetlen mozdulattal arrébb lökött egy óriási izomagyú barmot aki erre repült vagy harminc métert. Na ezt nevezik totál képtelenségnek.

   Ekkor  megszólalt a várva várt csengő. Egy dolgot azonnal eldöntöttem. Mindent megtudok erről a helyről, a legendákról, és minden titkot megtudok.

  - Anya elmentem – kiáltottam a lépcső alján és már rohantam is kifelé.

  - Hello! – köszöntek egyszerre Mel és Jess. – mitől vagy ennyire felspannolva?

  - Én? Csak már nagyon vártam hogy gyertek, szinte szorít a négy fal.

  - Nos akkor gyerünk, induljon a buli! – kiáltott fel Melanie és elindult lassú léptekkel.

  Az este kellemes volt. Csak nevettünk, és jól éreztük magunkat.

De, csak míg el nem jött a lefekvés ideje.

  - Ugye nem akartok még aludni? – kérdezte reménykedve Mel. – Hiszen még csak most kezdődik az este. Mit akartok csinálni?

  Egy pillanatig gondolkodtam csupán, aztán akaratlanul is elindítottam egy fájdalmakkal teli lavinát.

  - Miért nem mesélünk régi legendákat? Régebben sokat játszottunk ilyeneket Mel.

  Mint akiket épp most világosítottak fel világ végéről úgy néztek rám barátnőim. De én is épp ilyen arcot vághattam saját hangom hallatán. Nem is tudtam mi a legjobb szó erre. Eltökélt. Igen ez volt az. Ha már beletaláltam a közepébe, akkor most nem hagyhattam abba. Nem. Itt volt az ideje, hogy mindent megtudjak. Semmi sem állhatott az utamba.

  - Rendben, legyen. Ki kezdi? – kérdezte Melanie izgatott mosollyal az arcán, de sejtettem hogy nehéz volt azt oda varázsolnia. Legszívesebben azonnal kezdtem volna de most nem nekem kellett mesélnem. Most nekem kellett megtudnom mindent.

  - Nos kezdhetnénk valami hazaival. Mondjuk Oxnard legendájával. Gondolom ti, ezt már kívülről ismeritek – mondtam szarkasztikusan.

  - Szerintem ezt neked kell el mesélned Jessica. Nekem már a könyökömön jön ki de te még mindig izgalmasan tudod elmondani – kérlelte legjobb barátnőm a földön kuporgó Jess-t.

  Nem kellett sokáig győzködni azonnal felállt és elindult az ajtó felé. Nem tudtam hova tart de követtem mögöttem Melanie-val. Szinte zombinak éreztem magam. Ahogy léptem, ahogy csak egy valamin járt az eszem, és hogy minden érzés kihunyt belőlem egyszerűen élőhalottá tett. Éreztem, hogy ezen az éjszakán valami olyat tudok meg aminek sohasem kellett volna kiderülni-e.

  Jessica megállt egy kisebb fa ajtó előtt, majd hátra fordult hozzánk. Mel átnyújtott neki egy furcsa arany kulcsot. Mikor az ajtó kitárult hirtelen olyan rémület fogott el amit eddig még sohasem éreztem. Irreális érzésnek tűnt.

  - Mégis mit csinálunk mi itt? – kérdeztem fojtott hangon, miközben az ajtó előtt toporogtam.

  - Ugyan Ness, az ilyen történetekhez nem a kis rózsaszín Barbie-szoba való – gúnyolódott Jessica. Mióta ismertem (és ez nem volt túl hosszú idő) még soha sem láttam őt ilyenek. Rettenthetetlen volt. Mint aki semmitől sem fél.

  - Nessie te még mindig félsz a sötétben? – vont kérdőre Mel. Nem hagyhattam hogy gyengének tartsanak. Inkább azonnal álarcot öltöttem és magabiztos hangon fojtattam.

  - Nem! Én már nem félek a sötétben, csak meglepődtem hogy ilyen történetet fogok hallani, ez úgy tűnik mintha egy horror sztoriról lenne szó.

  Nem kommentálták a válaszomat, ami jó jel volt. Elhitték a hazugságom. Halkan leültünk a padlás közepére. Körülöttünk minden antik volt, de ez nem lepett meg. Mindig is tudtam hogy Mel anyukája régiség gyűjtő. A szoba nem volt annyira rémisztő mint először hittem. Sőt most már inkább vonzott nem hogy elrémisztett volna. Jessica még vett egy mély levegőt aztán elkezdte a történetet pontosan onnan ahonnan Adam is indult.

  Meg igézve hallgattam a legendát mely mintha belevésődött volna Jess agyába. Ő is ugyanúgy mesélt mint Adam. Mintha mindkettejüknek lett volna valamilyen titkuk amit mélyen magukba fojtottak. Mikor elértünk ahhoz a részhez aminél szerelmem megállt két barátnőm egymásra néztek, de aztán egy mély levegő vétel után Jessica folytatta:

  - …Minden százévente a sötétség elindít egy harcot a fény ellen mely a végsőkig elmegy. Ilyenkor a Föld csatatérré válik és minden ember elpusztul. De a legenda úgy tartja hogy ezek mind olyan harcok amik megelőzik a háborút. Mely… a boszorkány mészárlások után … ötszáz évvel később történik. De ez csak afféle rémisztő sztori – kommentálta a történetet Jess. De mindhárman tudtuk hogy utolsó mondata hazugság.

  Néhány percig némán ültünk még a holdfényes padláson. Mikor a lányok nem látták én felnéztem rájuk a sötétben és láttam néma beszélgetésüket. Ez már több volt a soknál.

  - Na jó! Nekem itt lett elegem. Miért hiszi mindenki, hogy én hülye vagyok? – kérdezetem szinte ordítva a dühtől. – ne próbáljátok be magyarázni nekem hogy ez csak egy idióta rémtörténet. Látom az arcotokon hogy valami másról van szó. Amióta ide jöttem annyi furcsaság történt hogy az egyszerűen képtelenség. Például ami a tengerparton történt Mel. Hogyan tudtad olyan messzire lökni Steve-et?

  Mindketten csak hallgattak én pedig egyre csak dühösebb lettem. De lassan a csend beszivárgott elmémbe és kezdett lenyugtatni. Miután már biztosan lehiggadtam Melanie megszólalt.

  - Elhinnéd ha azt mondanánk hogy ez nem csak egy legenda? Ha azt mondanánk hogy ez a rideg valóság?

  Nem feleltem. Mit is mondhattam volna. Hiszen ez a történet olyan abszurd olt hogy képtelenség lett volna elhinni.

  - Na látod! Ezért nem mondtuk meg először… - kezdte volna a magyarázást Jess de én leintettem.

  - Egy szóval sem mondtam hogy nem hiszem el. Melanie emlékezz a játékokra amiket kis korunkban játszottunk. És miután elmentél én lettem a különc. Sohasem találtam barátokat, ez voltam én.  

  A csend elviselhetetlenné vált és az éjjel egyre csak ijesztőbb lett. Csak ültünk és vártunk valamire. Talán egy csodára. De semmi sem jött. Majd azon kaptam magam hogy már az álmaim vettek körül. De ezúttal már nem rémisztők hanem egyszerűen varázslatos és lehetetlen dolgok karoltak fel a véget érhetetlen sötétségben. 

8. fejezet

Átok vagy áldás

  Szinte irritált a napfény másnap reggel. A lányok úgy keltek fel mintha előző este semmi sem történt volna. Milyen jó hogy ők eltudták felejteni míg én azon agyaltam hogyan is fejthetném meg ezt a titkot.

  - Hogy telt az estétek lányok? – kérdezte Mel anyukája reggelizés közben.

  Egy szó sem jött ki a torkom ugyanis az igazat nem mondhattam meg de hazudni sem akartam. Inkább csak hagytam hogy a lányok helyettem is játsszák a játékukat.

  Így telt az egész délelőtt nagy része majd készülődtünk a hazaindulásra. Kifelé menet az ajtóból még visszanéztem és már nem ugyanannak a békés kisháznak a falait láttam mint az előtt hanem egy titok forrását, ahonnan minden borzalom kezd kicsit élethűvé válni.

  Az autóban mindannyian hallgattunk pedig biztosan tudtam hogy lett volna miről beszélnünk. Éreztem hogy pillanatokon belül felrobbanok ha valaki nem szólal meg.

  - Minden rendben, Ness? – nézett hátra a visszapillantón keresztül Mel.

  - Öhm… igen hát persze. Mi bajom lehetne? – kérdeztem kissé szkeptikusan.

  - Ugyan Nessie nekünk nem kell megjátszanod magad. Tudjuk hogy a tegnap esti dolgok eléggé váratlanul értek – mondta Jess.

  Egy kicsit fel dühödtem hiszen igaza volt. Tényleg váratlan volt, de egyben már itt volt az ideje hogy meg tudjam ki is vagyok valójában.

  - Mégis szerintetek nincs jogom kiakadni? Végül is mióta ide jöttem csak furcsa dolgok történtek velem. Ennyire nagy baj hogy szeretném kicsit levezetni a feszültséget mielőtt fel robbanok? – kérdeztem már majdnem üvöltve.

  Láttam, hogy a lányok megvárják míg kiüvöltözöm magam, aztán Mel félre állt az autóval és leállította a motort.

  Ekkor jöttem csak rá, hogy valami nem stimmelt az időjárással. Néhány perccel ezelőtt még gyönyörűen sütött a nap, most pedig már majdhogy nem fekete volt az ég.

  - Légy szíves nyugodj le Vanessa! – szólt rám Melanie, mire kissé meglepődtem. Eddig még sosem hallottam, hogy a teljes nevemen szólított volna. Mivel a barátnőm volt nem akartam vele összeveszni ezért inkább mély levegőt vettem és kiszálltam az autóból.

  Az időjárás egyre furcsább lett. Az előbb elhittem volna hogy rögtön zuhogni kezd az eső most viszont már csak az erős szelet éreztem ahogy a testem minden egyes részét csípte, szinte már marta.

  - Mi folyik itt? – kérdeztem a lányoktól.

  - Ez a te műved – kiáltott rám Jess idegesen de a széltől alig hallottam. – Ha esetleg lenyugodnál az nagyon jó lenne.  

  Bár nem értettem miért lenne az időjárás az én hibám mégis meg próbáltam lehiggadni. Elsőre azt hittem Jessica csak szórakozott velem de mikor körül néztem észre vettem hogy az időjárás is mintha megnyugodott volna. Ez már több volt mint furcsa. A szívem olyan őrült erővel dobogott hogy bárki elhitte volna, menten kiszakad a helyéről. Nem volt elég a jövőbe látás még ez is. A mély levegő vételek segítettek, de így sem voltam tökéletes állapotban. Mélyen legbelül azért imádkoztam hogy inkább ez csak egy álom legyen. De persze hogy nem volt az.

  Hiába is próbáltam az életemen egyszerűsíteni, az már egy rég elveszett ügy volt.

  - Hát sohasem élhetek már normális életet? – kérdeztem hisztérikusan, majd néhány pillanatnyi hallgatás után komoly hangon szólaltam meg. – Nekem itt telt be a pohár. Most szépen elmondotok mindent az elejétől!

  - Mit szeretnél tudni? – kérdezte Mel csöppet sem meglepett hangon.

  - Lehetőleg mindent. Kezdjétek például ott hogyan jöttetek rá – mondtam és elindultam a part felé magam mögött hagyva az autót.

  - Mi is csak nemrég jöttünk rá. Valójában a te hibád hogy kiderült a titok. Miután megjelentél Sue kezdett furán viselkedni – kezdett bele a történetbe Mel. – mi nem is sejtettünk semmit az egészből, de valami már akkor is érezhető volt. Az elmúlt fél évben igen furcsa dolgok történtek erre felé. Hátborzongató hírek terjedtek el arról hogy az itteni parkban valami furcsa szekta bandázik. Valójában az egész mesét senki sem vette be, de mi azért inkább óvatosak voltunk. Aztán megláttuk az egyik nap, hogy Sue egy furcsa alakkal beszélgetett aztán pedig el vett tőle egy könyvet. Nos mi a kíváncsiságunk után mentünk és elcsentük tőle az egyik óra alatt. De bár ne tettük volna! Csupa varázslatos dologgal volt tele, és legendákkal. Azt hiszem a legtöbbje boszorkányokról szólt. Nem volt elég időnk hogy mindent megtudjunk a könyvből, és a könyvtárban hiába is kerestük. Hidd el mi is csak ezt a rémtörténetet tudjuk az egészből, és azt hiszem nem is szeretnénk erről többet tudni – fejezte be a mesélést Mel arcán a legnagyobb bűnbánattal amit eddig láttam.

  Várták hogy megszólaljak de, olyan érzésem volt mintha már azt is elfelejtettem volna hogyan kell beszélni. Csak néztek és én is csak néztem őket majd a tengerre pillantottam aztán vissza rájuk és ez így ment nem is tudom meddig.

  - Ne nézz így rám Melanie! Kérlek, higgy nekem, én nem haragszom rád csak ez mind olyan furcsa. De valamit megígérhetek, ez soha többet nem jön szóba, és nem törődünk vele, éljük úgy tovább az életünket, ahogyan ez előtt.

  Mindhárman bólintottunk majd egész nap csak a tengert bámultuk mintha azt vártuk volna hogy a hullámok lágy nesze minden mást kitöröl az emlékeinkből.

*

  Mikor kimondtam az ígéretemet már akkor tudnom kellett volna, hogy ez korántsem lesz olyan egyszerű, mint például távol maradnom Adam-től. Igaz ez sem volt túl egyszerű, de legalább őt könnyen elfelejtettem mikor a titkomra gondoltam. Naponta járt hozzánk két teljes héten keresztül de én mindig elküldtem arra hivatkozva hogy rosszul vagyok. Ennek nem is volt minden része hazugság, mert sajnos az igazat még neki sem akartam elmondani. De nem mindig volt ez a titkolózás olyan könnyű főleg mikor azt hallottam a szüleimtől. hogy Jess és Mel is ugyan olyan állapotban vannak mint én. Minden nap kiültem egy kicsit az erkélyemre és néztem a naplementét, és azon gondolkoztam miért épp velem történt ez.

  Míg az egyik éjjel az életem őrületes hátra arcot nem vett. Észre sem vettem de a naplementét nézve elaludtam az erkélyen. Álmomban egy egész más helyen jártam. Egy hajón azt hiszem, egy teljesen halott és csöndes kis hajó volt. Ha ébren járkáltam volna ott minden bizonnyal frászt kaptam volna de álmomban bátrabb voltam mint hittem. A hajótérből kiérve azonnal a korláthoz futottam és a gyönyörű tengert kezdtem el bámulni amin kecsesen libbent végig a hajóm. De pillanatról pillanatra a víz kezdett más színűvé válni és mintha közelebb is lett volna. Valamit láttam benne de csak homályosan, mígnem a kép kiélesedett de bár ne tette volna.

  Minden vörösen izzott körülöttem, a tengerpart lángokban úszott. Egy hozzám hasonló kinézetű lány a part kellős közepén harcolt egy másik lány ellen, de nem is akárhogy, valamiféle varázslatot mormolhattak magukban mert a kezük egyenlő volt egy pálcával. Mindenfélét repítettek egymásnak, mintha a harc vérre ment volna. Míg a hozzám hasonlító lány meg nem dermedt, meglátva ellenfele kezében egy tőrt. Volt egy olyan érzésem hogy ez nem akármilyen tőr. Ezután minden hirtelen eltűnt…

  A reggel olyan hatással volt rám mintha fejbe vágtak volna egy óriási kővel. Dermedten ültem még mindig az erkélyen de legalább egy lépéssel tovább járt mint egy nappal korábban. Már tudtam mit kell tennem.

  Akármilyen fogadalmat tettem is a barátnőimnek kénytelen voltam megszegni annak érdekében hogy a látomásomban benne ne legyenek. Anyámék kis híján szívbajt kaptak mikor elsuhantam mellettük a konyhában.

  - Mit tervezel mára kicsim? – kérdezte aggódva anya.

  - Azt hiszem átszaladok Mel-hez. Indulok is – mondtam de anya elkapott.

  - De szívem ma hétfő van. Iskolába ment. Erről jut eszembe neked is ideje lenne beiratkoznod. Ha már úgy is arra tartasz gyorsan intézzük ezt el – mondta anya bíztatóan és kezembe nyomta a garázskulcsot.

  Semmi kedvem sem volt az iskola közelébe menni. De mivel muszáj volt iskolába járnom, és valahogy Mel közelébe jutnom ez nem is volt olyan rossz ürügy.

  Az igazgató szinte megtiszteltetésnek vette amikor aláírtam a beiratkozási papírt. Engem valójában hidegen hagyott az egész amiről beszélt igaz néha bólogattam de csak hogy jelét adjam annak hogy élek. Az iskola nem volt épp a legdiszkrétebb helyek listáján de ürügynek nem is volt rossz. Biztos voltam benne hogy akad ebben az óriási épületben egy aprócska hely ahol mi is megbeszélhetjük a titkainkat.

  Míg ezen gondolkodtam addigra kiértünk a folyosóra, ami tele volt diákokkal. Intettem anyának hogy menjen előre míg én megkerestem a szekrényemet. Addig nézelődtem míg meg nem találtam amit kerestem. Melanie és Jessica az egyik szekrény előtt beszélgettek de mikor megpillantottak azonnal elindultak felém.

  - Nessie, mit csinálsz te itt? – fogott nyomban vallatóra Mel miközben átölelt.

  - Csak jöttünk anyuval beiratkozni. Jövő héten már jöhetek is veletek. De valójában most más miatt kerestelek titeket – kezdtem bele de pillanatnyi bátorságom elillant az utolsó mondatnál.

  - Mondd csak! Mit szeretnél Ness? – kérdezte Jess.

  - Lányok, tudom hogy én ígértem meg hogy töbé nem beszélünk róla de sajnos ezt lehetetlen elfelejteni. Nektek nem muszáj törődnötök ezzel, mindössze annyit szeretnék ha elárulnátok hogy mi volt a könyv címe – hadartam el gyorsan a szavakat.

  - Rendben. Legyen, de hidd el mi is csak ezen gondolkodtunk az elmúlt hetekben, és az biztos hogy már nem sokat kellett volna várnod hogy valamelyikünk szóba ne hozza. Nos a könyv címe … - itt mély levegőt vettem és csak reméltem hogy nem egy olyan könyvről van szó ami tele van halállal.

  A cím hirtelen meglepetéssel töltött el. Nekem az pont megvolt. Emlékeztem is hogy indulás előtt egy öregember árulta őket nem messze a házunktól. Egyszerre többet is vetem tőle de az úton erre nem volt időm. Próbáltam leplezni arcomon a boldogságot több-kevesebb sikerrel.

  - Segítettünk valamit? – kérdezték visszhangban.

  - Csak reméltem hogy egy olyan könyvről van szó amit már olvastam, de sajna ezt úgy tűnik kihagytam – mondtam el félhazugságom, majd búcsút intettem a lányoknak és elindultam a bejárati ajtó felé de egyszerre két személy is a közelemben volt akikkel nem állt szándékomban találkozni.

  - Szervusz Vanessa! Úgy látom végre élő emberek közé merészkedtél, csak nem rántott el egy kisebb depressziós hangulat? – szólat mg előttem Sue.

  - Köszönöm hogy ennyire aggódsz értem, és gondolom a barátod is – intettem a másik nem kívánatos személy, Steve felé. – De valójában csak pihenésre volt szükségem. Mostmár teljesen rendben vagyok és dolgom is akad bőven. Úgyhogy ha megbocsátasz most szeretnék távozni.

  - Hidegen hagy hogy te mit szeretnél Vanessa! Csak egy dolgot szeretnék elmondani mielőtt elmész – mondta lassan már suttogva, majd a fülemhez hajolt és csak ennyit mondott.

- Cuidado! Vanessa pronto se pondrá al día con el destino!

  - Susan! – szólt mögüllem egy ismerős hang és én minden erőmet összegyűjtöttem hogy megmentőm felé fordulhassak.

  - Adam?! – szólaltam meg elcsukló hangon.